A magyar gyalogság nem adta olcsón életét, de a túlerő és az oszmánok tűzereje végül győzött

A sors furcsa fintora, hogy napra pontosan 5 évvel Mohács előtt a török bevette a magyar végvárrendszer fő erősségét, Nándorfehérvárt: 1521. augusztus 29-én, 66 napos ostrom után, az általánossá vált élelmiszer- és lőszerhiány miatt Oláh Balázs szabad elvonulás fejében átadta a fellegvárat I. Szulejmán szultánnak. Az elkövetkező évek nem hoztak változást. Az oszmánok egyre közelebb jutottak, portyázó csapataik folyamatosan zaklatták a déli vármegyéket. Ennek ellenére a magyar főurak továbbra is saját pecsenyéjük sütögetésével voltak elfoglalva, csak a kalocsai érsek, Tomori Pál gondolt a határokra: egyházmegyéjének teljes jövedelmét a végvárak megerősítésére fordította. Mikor 1525 végén Bakics Pál vencsánci szerb vajda bebocsátást kért az országba, pontosan tájékoztatta a magyar uralkodót a készülődő törökökről. Azonban továbbra is úgy pergett egyik hónap a másik után, mintha mi sem történt volna

I. Szulejmán 1526. április 23-án indult útnak hatalmas seregével Konstantinápolyból. Eleinte lassan haladt, mert a balkáni, esős tavasz - és a Marica áradása - akadályozta a had vonulását. A török főhad és a szultán augusztus 27-én kelt át a Krassó bal partjára, de a portyacsapatok már az előző nap elérték a Mohácsnál várakozó királyi sereget. Két nap múlva, 1526. augusztus 29-én, a kora délutáni órákban érkezett be az oszmán főhad a mohácsi mezőre.

Így ír erről a szultáni hadinapló: az egész győzelmes hadsereg lóra ülvén megindult, s lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé. A pasa a rumilii sereggel elöl foglalt állást, az uralkodó pedig mögötte állott az anatolii sereggel, a kapu-khalkival és a janicsárokkal. A feslett életű hitetlenek néhány ágyúgolyót lőttek el, melyeknek egyike a jobb szárnyon esett le: a táboruk előtt álltak több harcvonalba felállítva. De a mi részünkön nyugodtan maradtak, mivel még nem érkezett el az alkalmas idő, ember és állat fáradt volt.

A mohácsi csata ábrázolása miniatúrán. Az oszmán főhadat közel 60 ezer reguláris katona alkotta

A magyar had ekkor már közel 10 órája csatarendben várakozott a törökök feltűnésére. Az oszmán főhadat közel 60 ezer reguláris katona alkotta, akiket legalább ugyanennyi, aszabokból, akindzsikből, martalócokból álló, portyázó, rabló sereg kísért. A magyar főhad ettől létszámban jelentősen elmaradt: a 25 000 fős királyi sereget körülbelül 10 ezer nehézlovas alkotta, ők a szárnyakon álltak, míg a közel 15 000 fős gyalogságot pedig harcedzett zsoldosok adták, zömük a derékhadban helyezkedett el. Délután négy óra is elmúlt már, mikor megkezdte a ruméliai hadtest a mohácsi síkot délről lezáró 15-20 méteres magaslatról való leereszkedést, egészen Földvár falujáig, de aznapi csatára a törökök már nem nagyon számítottak, egy részük megkezdte a táborba szálláshoz a készülődést is. Tomori Pál ekkor, látva a török erők csatasorból való kiválását, támadást vezényelt az első harcrend jobb szárnyának, majd a derékhadnak is. Szulejmán szultán hadinaplója szerint a magyar jobbszárnyat adó Batthyány bán katonái tetőtől talpig vassal voltak födve, s vasnyársat tartottak a kezükben, az ellőtt puska- és ágyúgolyókkal teljeséggel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtattak Ibrahim pasa rumilii beglerbég felé. Mivel pedig a rumiliiak még szét voltak szóródva, nem bírtak ellenállni, s egy részük az uralkodó felé futott. A másik csapat Jahja pasa oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást, és kettészakította csatarendjöket.

A kettészakítás inkább szétnyílás lehetett, mert elképzelhetetlen, hogy a magyar jobbszárny 5000-6000 lovasa egy fél óra alatt át tudta volna magát vágni több 10 ezer lovas szpáhi katonán. A török balszárny így nem semmisült meg, csak felbomolva Majs falu irányába hátrált, hogy nemsokára végzetes csapást mérjen a lassan az oszmán derékhad oldalába ékelődő magyar jobbszárnyra. A csata e szakaszában a király, vértbe öltözött testőreivel a magyar jobbszárny támadásának megsegítésére lovagolt: A gonoszszívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatóliai seregre rohant. Ez új lendületet adott a keresztény seregnek, de a hatalmas oszmán derékhadat nem lehetett megfutamítani, a többszörös túlerő és az egész napos várakozás egyre inkább éreztette hatását. A magyar jobbszárny támadása lelassult, majd megállt, míg a szétfutott, szétnyílt török balszárny szpáhi lovassága rendezte sorait, és hátba támadta a megtorpanó magyar jobbszárnyat. A török tüzérség, és centrum fölénye szintén megállította a támadásba lendült magyar derékhadat is. A Perényi vezette magyar balszárny támadása segíthetett volna, de ők már a ruméliaiak mögött feltűnő, majd jobbra kanyarodó anatóliai sereg kibontakozófélben lévő rohamával voltak elfoglalva: Behram pasa lovassága támadásba lendült, akiknek csak az első sorait sikerült megbontania Perényi vasba öltözött katonáinak. Tomori ekkor a második harcrendet is támadásra vezényelte: egy részüket Perényi, míg a bandériumok többségét a derékhad megsegítésére küldte. Azonban a centrumban zajló csatába a beérkező anatóliai sereg is beavatkozott, így a magyarok újbóli próbálkozása is meghiúsult. A magyar jobbszárny pedig, már nem a török derékhadat támadta, hanem magát védve hátrálni kezdett az újrarendeződött ruméliai lovasság támadása elől. A király balszárnya szintén hátrálni kezdett az anatóliai lovasság nyomása alatt, így az egyre előbbre jutó oszmán oldalszárnyak végül leszakították a magyar gyalogos derékhadat a két szárnyról, és a törökök bekerítették a királyi zsoldosokat. Miközben a szárnyak megfutamodtak, a magyar vezérek többsége már halott volt

Az idegen zsoldosokból álló, bekerített magyar gyalogság nem adta olcsón életét. Tudva, hogy nincs menekvés, kemény küzdelem kezdődött. Zárt hadrendbe állva, hosszú pikáik, és muskétáik segítségével jó ideig távol tartották maguktól a török lovasságot és a janicsárokat is. De a túlerő, és az oszmánok hatalmas tűzereje végül győzött: a 12 ezer zsoldoskatonából közel 10 000 maradt halva a csatatéren. Eközben a magyar szárnyak teljesen felbomlottak és szétfutottak, míg a 20 éves II. Lajos is menekült: a megáradt Csele-patakhoz érve, a rajta való átkelés közben a patakba fulladt. Lova ledobta a sáros vízbe a nehéz páncélba öltözött királyt, és vagy rátaposott, vagy maga alá temette. Azonban van olyan vélekedés is, hogy a menekülő királyt Szapolyai György báró gyilkolta meg a dunaszekcsői plébános házában, de a történészek többsége nem fogadja el ezt a feltevést. Elesett Tomori Pál, 7 püspök, 28 főúr, és a magyar hadsereg színe-java. Szulejmán északra indult, majd 1526. szeptember 11-én, egy ágyúlövés nélkül vonult be Budára. A budai vár és Pest városának kifosztása után a Duna-Tisza közén haladva, szeptember 25-én a Boszporusz felé indult.

A mohácsi csata utáni török dúlást jól jellemzi, hogy Szarajevóból még 1528-ban is azt jelentette a Signoria követe, hogy a bosnyák városban töménytelen magyar rabszolga és a magyaroktól zsákmányolt arany- és ezüstedények, kupák és serlegek kaphatók a piacokon. Jászay Pál 1846-ban emígy írt a hazánkat ért emberveszteségről: Október 9-dike volt azon nevezetes nap, mellyen Szulejmán, egyedül a híves éjek s közelgő deres őszi napoktól hajtatva a Dunán átkelt, s negyed nap múlva elhagyta legalább is 200 ezer embertől megfosztott szegény hazánkat.