Madár csak a halnak kegyelmez

A WBO félnehézsúlyú és a WBC cirkálósúlyú volt világbajnoka ma már fiatal tehetségeket edz, ám mint mondta: a mai srácok elszántsága közel sem olyan, mint az övé volt egykoron.

– Néha komolyan nem értem a srácokat, dolgoznak a teremben becsülettel, de némelyikük egyáltalán nem élvezi az edzéseket – árulta el Erdei Zsolt, közismert nevén Madár, aki szerint: ha valaki nem élvezi azt amit csinál, az komoly eredményeket sem tud majd elérni. – Annak idején imádtam edzeni, már kezdés előtt szétbombáztam a zsákot és sokszor még a napi tréning után is ottmaradtam a teremben, hogy gyakoroljak. Nem éreztem én ezt valamiféle áldozatnak vagy tehernek, egyszerűen imádtam bunyózni. Éppen ezt a motivációt hiányolom a fiúkban. Pedig tehetségekből nincs hiány, van olyan tanítványom, aki a testi adottságai és képességei alapján akár olimpiai bajnok is lehetne, de koncentrációban és elhivatottságban van még mit fejlődnie. Persze nem vagyok egy szakbarbár, tudom, hogy olykor egy beszélgetés többet ér, mint tíz fekvőtámasz, de mégis azt érzem, hogy ez a sok elektronikai kütyü, a tévé, a buli elvonja a fiatalok figyelmét az igazi célról.

Erdei Zsolt szerint a bunyó sokmindenre megtanítja az embert, például arra is, hogy ne becsüljünk le senkit.

– Néhány ütésváltás után nagyjából fel lehet mérni az ellenfelet, de persze meglepetések mindig adódhatnak. Én is megjártam már, emlékszem egyszer egy kazah gyerekkel meccseltem, s az első pár menetben nagyon lassúnak, lomhának tűnt. Gondoltam simán kibokszolom a csávót, rendre meg is előztem, aztán hirtelen bevert egy olyat, hogy felborultam. Szóval a ringben nem lehet biztosra menni, szokták is mondani, hogy mindenki egy ütésre áll a győzelemtől.

Erdei Zsolt volt profi ökölvívó ma már fiatal tehetségeket edz, hogy nyomdokaiba léphessenek. Fotó: Szakony Attila

Erdei Zsolt visszavonulása óta már nem osztogatja a pofonokat, de elmondása szerint olykor beszaladna segíteni a ringbe, mikor tanítványai szorult helyzetbe kerülnek.

– Úgy gondolom: a srácok hallgatnak rám, ami nyilván annak is köszönhető, hogy ismerik az eredményeimet. Azt hiszem felnéznek rám, s én mindent elkövetek, hogy ez így is maradjon. Viktor fiam egyébként csak mostanában kezd ráeszmélni, hogy ki az apja. A múltkor azt kérdezte tőlem este a fürdőkádban ülve, hogy apa tényleg te vagy a világ egyik legjobb ökölvívója? Hát ezt meg kitől hallottad? – kérdeztem vissza, mire a fiam elárulta, hogy a szomszéd kissrác mondta neki.

Zsolt természetesen imádja gyermekeit, a kilenc esztendős Viktort és az egy éves Grétát, ám elfoglaltságai miatt csak ritkán tudja kivenni részét az otthoni teendőkből. Azt mondja: amióta visszavonult a bunyótól sokkal kevesebb ideje jut a családra.

– Amíg profi bokszoló voltam, több szabadidőm volt, hiszen akkor csak a bunyóra kellett koncentrálnom, ezzel ellentétben most néha azt érzem, hogy ezer felé kell szakadnom. Olykor persze nagy nehezen sikerül pár napot kiszakítani, ezeket a pillanatokat meg is becsülöm. Sajnos, a kedvenc hobbimra, a pecázásra is ritkán jut időm, jóllehet a napokban eltöltöttem három napot a Balaton mellett, ott tudtam egy kicsit horgászni.

Zsolt bevallottan az a fajta horgász, aki visszadobja a zsákmányt a vízbe. A könyörületesség persze csak a halakra vonatkozik, a ringben, s teremben nincs kegyelem.