A némafilmes - Csak a jó történet hiányzik

Nem könnyű ráhangolódni; nekem legalábbis hosszú percekbe telt megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy több mint másfél órán át kell majd e megszokottól teljesen idegen képi és hangzásvilágot „elviselnem”. Mégis bátorítanám azokat, akik esetleg az elején feladnák: megéri felvenni a ritmust, mert a „bemelegítés” után egy archaikus világot idéző, hamar megszerethető, kedvesen naiv és érzelmekkel telített produkció bontakozik ki a vásznon. Amúgy a tempóval sincs baj, pörög a cselekmény, a dinamikához illeszkedő zongorafutamok többnyire betöltik a párbeszéd hiányával keletkező űrt, a gesztusokban, mimikában megnyilvánuló színészi teljesítmények (különösen a címszereplő Jean Dujardiné) pedig egészen ragyogók.

Olyan mozgóképes eszköztárat támasztott fel hamvaiból Michel Hazanavicius rendező, amelyhez foghatót eredetileg 80-90 évvel ezelőtt láthatott a moziba járó közönség; már csak ezért is méltó a sok dicséretre A némafilmes.

Rendhagyó – fekete-fehér, dialógus nélküli – alkotásával a hetedik művészet aranykorának állít emlékművet a francia direktor.

Hollywoodlandben járunk 1927 és ´32 között, azaz a némafilm–hangosfilm korszakváltás idején, és a „régi rendszerben” ünnepelt, de az újban már mellőzött mozisztár, George Valentin (a klasszikus férfiideált megtestesítő Dujardin) kálváriáját kísérhetjük figyelemmel. Bukott karrierjével társadalmi státusát is fokozatosan elveszítő hősünk egyszerre találja vonzónak és veszélyes riválisnak a feltörekvő fiatal színésznőt, Peppyt (Bérénice Bejo ripacskodás nélkül, szimpatikusan hozza a dívát), aki viszont meg nem magyarázott okból végletesen ragaszkodik a kitaszított férfihoz.

Kettejük kiszámítható kapcsolatából építkezik a cselekmény, amely a szokásos „így múlik el a világ dicsősége” üzenetet közvetíti, igaz, különleges csomagolásban.

Fantasztikus sikertörténet A némafilmes-projekt: francia film 15 millió dolláros költségvetéssel, eddig 105 milliós bevétellel, 102 (!) díjjal, köztük 5 Oscarral a legjobb film, rendezés, férfi főszereplő, zene és kosztüm kategóriában.

Szakavatott kritikusok világszerte rajonganak érte; én, mivel nem tartozom közéjük, megengedhetek magamnak némi fanyalgást is.

A legnagyobb gondom az erőtlen történettel van: mindvégig vártam a robbanásszerű drámát, amely amúgy benne rejlett volna a generációs konfliktusban, mégsem tudott kibontakozni. Egy példa: a megtépázott büszkeségű művészt az viseli meg leginkább, hogy éppen Peppy az, aki anyagilag (is) megmenti őt; na bumm... Ám e hiányérzet és a katarzis elmaradása ellenére úgy gondolom, értékes, érdekes produkció született. Látni kell.