A hahóti származású Maurus atya az amerikai magyar közösség hitét, kultúráját ápolja

Így idézte fel 1956-os emlékeit, Ausztriába menekülését Németh Béla Maurus atya, az Amerikai Magyar Katolikus Misszió lelkipásztora, aki a közelmúltban hazalátogatott szülőfalujába.

– Itt, Hahóton születtem 79 évvel ezelőtt, a település templomában kereszteltek meg és itt  éltem 15 éves koromig – mesélte Maurus atya. – 1952-ben Budapestre kerültem középiskolába, az ország egyik legjobb gimnáziumába, a Madách Gimnáziumba, ahol nagyon jól éreztem magam két évig. Ez idő alatt a nagynénémnél laktam, aki a VII. kerületben egy bérház házmestere volt. Az első két év után meghirdettek egy pályázatot az akkor induló Sashegyi Arany János Gimnáziumba, s a több, mint ezer jelentkező közül  én is belekerültem a 120 kiválasztottba, akik ott folytathatták tanulmányaikat. – Ott végeztem el a 3.-4. osztályt, majd 1956-ben érettségi vizsgát tettem – folytatta Maurus atya.

A szabadságharc vihara aztán sok fiatalhoz hasonlóan őt is elsodorta szülőhazájától.

– Nyilván, az akkori budapesti eseményekkel mindenki tisztában van – folytatta. – Félreértés ne essék: én nem lövöldöztem, nem voltam forradalmár. A matematikatanárom kérdezett rá tőlem valamikor novemberben: nem gondoltam-e rá, hogy valamilyen más irányba menjek? Visszakérdeztem, hogy miért, mire az volt a válasz: próbáld meg, mert itt nagyon rossz lesz... A hónap végén, 28-án visszautaztam ide, Hahótra, gondolván, úgy mégsem hagyhatom el az országot, hogy a szüleimtől ne köszönjek el. Közöltem velük, hogy itt kell hagynom a hazám, s a kapunk elől a barátaimmal elindultunk az osztrák határ felé. Némi segítséggel éjszaka átevickéltünk a Rába folyón, a minket támogatóknak köszönhetően tudtunk csak tájékozódni a vaksötétben. Ma embercsempészeknek hívnánk őket, de én szívesebben használnám a segítő kifejezést, mert semmit sem kértek cserébe. Felkaptattunk egy dombra, s a másik oldalon lenézve egy osztrák falu fényeit pillantottuk meg. A meredek lejtőn leereszkedtünk, s borzasztóan elfáradva, félholtan érkeztünk meg a faluba, ahol egy tornateremben szállásoltak el minket sok másik honfitársunkkal együtt. Az osztrákok is nagyon segítőkészek voltak, meleg teát, ételt adtak. Onnét egy nagyobb gyűjtőtáborba vittek tovább bennünket, ott maradtunk egész télen, leellenőriztek, majd papírokkal láttak el minket, s mindenkitől megkérdezték, hova kívánunk kivándorolni? De aki akart, az természetesen, maradhatott Ausztriában is. Akkor ugyanis az egyes államok vállaltak be magyar, a kommunista uralom elől menekülő fiatalokat. Igen, ez is egyfajta betelepítési kvóta volt, csak éppen nem kötelező, szolidaritási alapon történtek a vállalások. Jó kétszázezren hagytuk akkor el így az országot, jórészt fiatalok, sok egyetemista és kétkezi munkás. Persze, a legtöbben Amerikába akartak menni, de az ottani kvóta hamar megtelt, az USA 36 ezer magyart fogadott be. Kanada, Új-Zéland és Ausztrália közül lehetett választani. Én Kanadát választottam. Május 23-án szálltunk hajóra és átmentünk Kanadába, Québec-ben értünk partot. Ott hálókocsis vonatra szállítottak fel minket, s volt, aki Torontóban, Ottawa-ban, Saskatchewan-ban szállt le, én viszont eldöntöttem, addig megyek a vonattal, amíg csak lehet. A Csendes-óceánig jutottam, Vancouver-ben kötöttem ki.

A hahóti férfi 7 évet töltött Kanadában. 1963-ban kanadai állampolgárságot kapott, de még abban az évben el is hagyta az országot, Kaliforniába települt át.

Németh Béla Maurus atya szerint a San Francisco-öböl környékén élő 5-6 ezer magyarnak csak 10-15 százaléka törődik a gyökereivel
Fotó: Szakony Attila

– Érdekesen telt el az a hét év – idézte fel. – Mindig is vadonkedvelő voltam és a barátaimmal egészen az alaszkai határig eljutottunk Kanadában. Persze, közben több helyen letelepedtünk egy időre és dolgoztunk, tettük a dolgunk, ahogy bárki más. „Barátkoztunk" a grizzly medvékkel – a vándorlás 3 évig tartott, majd visszakerültem Vancouver-be, ahol igen jó munkát kaptam. Bekapcsolódtam az ott élő magyar közösség életébe – érdekességként megemlíteném, hogy oda, az erdőben gazdag Brit Columbiába települt át 1956-ban a soproni erdészeti egyetem teljes kara, összesen 460 fő. Az ottani azonos profilú egyetem valamennyiüket befogadta, ezzel igen pezsgő magyar élet alakult ki. Abban az időben én csak laikus keresztény voltam, tehát nem egyházi ember, de vallásos, és páran elkezdtük szervezni a magyarok katolikus közösségét ott, Vancouver-ben. Megvettünk az anglikán egyháztól egy öreg templomot, azt alakítottuk át és újítottuk fel. Közben elindítottuk a cserkészetet is – lett templomunk, jó közösségünk, de nem volt papunk. Európából, Bécsből kértünk segítséget, és kaptunk is egy atyát, akit azonban fél éven belül elvesztettünk, meghalt. Közeledett 1962 karácsonya és megint ott tartottunk, hogy nem volt papunk. Én akkor már lapokból, híradásokból tudtam az ottani magyar bencés közösség létezéséről, s megkerestem őket Portola Valley-ben. A közösségtől kaptunk egy másik atyát, Hoffer Lipótot, aki velünk volt egy hétig. Nálunk lakott és ez idő alatt sokat beszélgettünk: például az élet értelméről, ami engem akkor már egy ideje igencsak foglalkoztatott. Elmúlt karácsony, ő pedig visszautazott. Jött a húsvét, újra elhívtuk, s megint nagyokat beszélgettünk. Ezek végül oda vezettek, hogy augusztusban egy barátommal eladtuk mindenünket, elosztogattuk a dolgainkat, két bőrönddel felültünk a buszra és elutaztunk a Portola Valley-i bencés közösséghez, ahova kértük a felvételünket. Azóta is ott vagyunk...

A közösség perjele, vezetője Minnesota államba küldte Németh Bélát tanulni. Itt egyetemi diplomát szerzett filozófia és biológia szakon a Szent János Bencés Egyetemen, amelyet a Szent János Bencés Apátság működtet Collegeville-ben. A bencés közösségben a Maurus nevet vette fel. Teológiai tanulmányait pedig a Menlo Park-ban működő Szent Patrik Szemináriumban végezte. Maurus atyát 1972-ben szentelték pappá. Ettől fogva, 43 éven át tanított a Woodside Priory Iskolában – és immár fél évszázada szolgálja az amerikai-magyar közösséget.

– Az elmúlt 24 évben a San Francisco környéki magyar közösség lelkipásztori teendőit is ellátom, Híres Kristóf atyától vettem át a feladatot – jelezte. – Tanítani már nem tanítok, de az iskola életében máig részt veszek.

Maurus atyával beszélgettünk az amerikai magyarság identitásáról, vallási buzgóságáról is.

– A San Francisco-öböl környékén 5-6 ezer magyar él, ennek talán 10-15 százaléka törődik a magyarságával, a többi nem – jelentette ki. – Ha utóbbiaktól megkérdezik, hogy van-e magyar kötődésük, igenlő a válasz, de a helyi magyar közösségben, a kulturális eseményekben nem vállalnak szerepet. Az a 10-15 százalék, amely törődik a gyökereivel, a különféle művelődési intézetek, szervezetek köré csoportosul, mint amilyen a magyar katolikus misszió, vagy éppen a cserkészet is. A Portola Valley-ben található Woodside Priory Iskola tornatermében üljük meg a nemzeti ünnepeinket. Ott láttuk vendégül például Áder János köztársasági elnököt, tehát minden nagyobb esemény ott történik. Aztán van magyar focicsapat is. Mi a Szilikon-völgy szélén élünk, és az utóbbi években nagyon sok magyar fiatal vállalt ott munkát. Szerencsére, tőlük is jönnek a sorainkba. Hogy valaha megfordult-e a fejemben a hazatérés? – kérdezett vissza. – Úgy érzem, hogy mindig ott kell lennem, ahol szükség van rám. És most Amerikában van rám szükség, próbálom ezt a kis közösséget hit és kultúra területén is összetartani.

Fontos küldetés az óhazától távol

Németh Maurus atya 1963 óta aktív tagja a bencés közösségnek és másfél évtizede a Magyar Katolikus Misszió lelkipásztora. A misszió célja, hogy az óhazától távol fenntartsa és megőrizze a hitet, a magyar szellemiséget és kultúrát a San Francisco környékén élő magyarság körében, továbbá hogy támogatást gyűjtsön a rászorulók részére. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2007-ben, 70. születésnapja alkalmából, a magyar katolikusokért végzett áldozatos munkájáért a Pro Cultura Christiana díjat adományozta Maurus atyának. 2009-ben pedig a magyar állam Aranykereszt díjjal tüntette ki tevékenységéért.