Az idő az élet - Szily Nóra coach-tanácsadónak készül

– Szakszerűsége mellett is rendkívül személyes, színes, öniróniával, ízléses humorral fűszerezett előadásának sok izgalmas pontja volt, most visszautalnék oda, amikor Laár Andrásék Boborjánjának örökbecsű kijelentését idézte, miszerint: „ahol vagyok, oda gyüttem”. A kijelentés arra utal, hogy egy helyzetbe, amiben vagyunk, nem a szél visz bennünket. Ön hol van most, „hova gyütt”? Hallottuk, hogy coach-tanácsadó lesz önből.

– Én hol vagyok? A hídon! Egyik komfortzónámból tartok a másik felé. Épp áthangolom az életem. Egyrészt ijesztő, másrészt nagyon inspiráló. Szakmai átfogalmazást, újrakeretezést jelent, és az a célom, hogy egy-két éven belül ebben a szakmában is lehetőleg olyan minőséget jelentsen a nevem, mint amit – talán nem szerénytelenül – hihetek, hogy elértem a mélyinterjúk területén az újságírásban. Tehát hogy hol is vagyok? Anyaként büszkén figyelem a nagyfiamat, aki harmadéves Angliában, és évfolyamelső az egyetemén. Lenyűgöz, ahogy helytáll és gondolkodik. Elindult a saját útján. Másrészt pedig drukkolok a másiknak, a 18 éves, érettségi előtt állónak, hogy majd ő is megtalálja azt a tevékenységet, ami annyi örömet okoz, mint az én hivatásom nekem. A tekintetben is változik az életem, hogy lassan kiröpülnek a gyerekek és biztos, hogy bizonyos hangsúlyok máshova kerülnek majd – fontosabbá válhatnak azok a dolgok is, amikre az utóbbi időkben kevéssé volt módom.

– Impresszionáló volt számomra, mennyire személyessé tudta tenni témáját, azt is, mikor arról beszélt, milyen kártékony, ha gyomorgörccsel, feszültséggel, szorongással – egyszóval ellenérzéssel – kell munkába indulnia valakinek. Mégis meg kell kérdeznem, hogy mit gondol, az embereknek hány százaléka engedheti meg magának azt, hogy ha úgy érzi, hogy , tönkreteszi a munkahelye, akkor váltson. A vágy talán megjelenhet, de látja realitását ennek itt ma Magyarországon?

– Nyilván mindenkinél más, és nem biztatnék senkit arra – mint ahogy magam se tettem – hogy bevágjon egy ajtót maga mögött és kilépjen a semmibe. A pszichológia vagy a coaching is azt mondja, hogy egy-két év, amíg az ember újra tudja fogalmazni önmagát, és egy másik komfortzónát, új helyet vagy egy vállalkozást megteremt. Ennek folyamán vannak veszteségek is. Egyedülálló lévén nagyon sok mindenért vagyok felelős, én is apró lépésekkel haladok. Óvatosságra, alaposságra, a veszteségek és a nyereségek átgondolására ösztönöznék mindenkit. Nem ugrunk a szakadékba, mint huszonévesen, mikor az ember még bátran otthagy csapot és papot. Ez mindenre vonatkozik. Amikor többekért felelünk, gyakran félünk változtatni: válni, rossz kapcsolatból kilépni, költözni, vagy éppen vállalkozni, munkahelyet váltani. Értek minden félelmet, értem a felelősségek súlyát, de közben meg azt is gondolom, hogy egyelőre ez az élet itt most egy. Én jóban szeretnék lenni magammal, és az életem épp ezért a váltások története is.

– Tudjuk – utalt is rá előadásában – hogy lépcsőről lépcsőre építette karrierjét a médiában. Mit szeretett jobban, az élő adást vagy a felvételeket?

– Ennek is megvolt a maga evolúciója. Az élő műsor azért nagyon jó, mert megtanít mélyvízben úszni. A bakiktól kezdve minden váratlan helyzetet kezelni kell. Emiatt egy felvett műsorban már könnyű velem dolgozni, mert olyan versenyló vagyok, aki ahhoz szokott, hogy ott és akkor történik minden. Imádom az élő adás borzongató tétjét, ezért szeretek színpadon, közönség előtt is dolgozni.

– Inspiráló? Magasabb minőséghez segíti?

– Nagyon feldob. A kvázi élő ugyanolyan, hisz nem léphetek túl az időhatáron. Szerettem terepen is forgatni – az másért volt színes és érdekes. Sok terület van, amibe az ember szerelmes lehet, nekem az utóbbi években a mélyinterjú lett a műfajom – portréinterjúból kevesen készítettek annyit mint én.

– Könnyen kötélnek álltak az interjúalanyai?

– Ez az amit az ember 40 év fölött tud igazán jól csinálni, mert Törőcsik Marival leülni 24-25 évesen? Akkor is felkészült kislány voltam, de kellenek azok a karcolások az ember lelkén, az a fajta tapasztalat, műveltség, világlátás, ami egyrészt hitelessé tesz, másrészt értővé és méltóvá az együtt gondolkodásra. Büszke vagyok arra, hogy nagyon kevesen mondtak nemet, de a hárítás is elismerés volt inkább. Volt, aki azt mondta, hogy ha 50 éven keresztül meg tudtam őrizni a magánéletemet, akkor, szeretném is, hogy így maradjon, de neked úgyis megnyílnék. Nem velem nem szeretne beszélgetni, hanem ő nem szeretné a magánéletét nyilvánossá tenni, még ha tudja is, hogy nem intimpistáskodok, és tiszteletben tartom mindenki belső világát. Nagyon sok ember – 99 százalék – igent mond.

– Végzettsége szerint pszichológus, a tévés személyiségek legjavába tartozik, most visszakanyarodik a coach-ságon keresztül eredeti szakmájához. Mit vár? Hova akar „gyünni”?

– Ugyanazt a flow-t keresem, amit eddig is. Hogy amikor leülök valakivel másfél órát beszélgetni, akkor a végén azt lássam a tekintetében, hogy nem hiába gondolkodtunk együtt. Ha azt kérdezem valakitől, hogy mit csinálsz a következő másfél órádban, akkor mondhatja azt, hogy beszélgetni fogok. De ha azt kérdezem meg, hogy mire szánod az életedből a következő másfél órát? Egész másként hangzik a kérdés Arra törekszem, hogy ha valaki az életéből ad nekem, az ne elveszett idő legyen, hanem tartalommal teli. Olyan, aminek az élményét érdemes magával vinni.