Bársonytalp Zala Cicamentő Közösség - Kiáltunk a némák helyett

Illúzióink nincsenek, tudjuk, hogy az utcán lévő kétmillió állatot képtelenség mind megmenteni, ivartalaníttatni és otthont találni számukra. Ehhez a macskatartó lakosságra is nagy szükség van. Ha mindenki ivartalaníttatná a saját cicáját, ezáltal nem lennének házi szaporulatok, és így sokkal több utcára született macskát lehetne gazdásítani. A családoknál született kicsik minden egyes tagja egy utcán éhező és fagyoskodó cicától veszi el a boldogabb élet lehetőségét.

Berzicza Alíz

A macskák évente minimum kétszer fialnak, s általában négy-öt kicsi születik egy-egy alomból. Ezen csetlő-botló apróságok 80 százaléka egyéves kora előtt elpusztul, de legtöbbször néhány napot sem érnek meg, hisz éhen halnak, megfagynak, egy másik állat martalékává válnak, vagy betegségük miatt a kínok kínját átélve pusztulnak el egy bokor alatt. De a legszomorúbb, hogy legtöbbjükkel maga az ember végez. A gazda, aki gondatlanul hagyja őket szaporodni, majd agyonüti, vízbe dobja vagy éppen élve elássa. Tragikus, de mindez a mindennapjaink része. 

A mi küldetésünk, hogy ezeket az értelmetlen és szörnyű szenvedéseket megelőzzük, azáltal, hogy lépten-nyomon az ivartalanítás fontosságát hirdetjük, és mi magunk is anyagi lehetőségeinkhez mérten a lehető legtöbb cicát nemzőképtelenné tegyük. Ennek ellenére sajnos így is naponta több megkeresés érkezik hozzánk újszülött, magára hagyott kicsikről, akiket anya híján mi szoptatunk, gondozunk, nevelünk, majd a lehető legnagyobb körültekintéssel igyekszünk jövőbeni felelős gazdáik gondjaira bízni, egy jobb élet reményében. S próbáljuk az emberekben tudatosítani azt is, hogy ahhoz nem kell semmilyen állatvédő egyesülethez tartozni, hogy megmentsünk egy életet.

Mindannyiunk feladata, hogy kiálljunk, és kiáltsunk a némák helyett, akik önmagukért képtelenek kiállni. A teremtés koronájaként kötelességünk, hogy ivartalaníttassunk, hogy a tudásunkat arra használjuk fel, hogy megelőzzük a szenvedést. Őket mi szelídítettük magunkhoz, csak éppen megbecsülni nem tudjuk az életüket.Sokszor úgy érezzük, végeláthatatlan, parttalan, amit teszünk, hisz mindenkit nem tudunk megmenteni, de az elkeseredettségben ez a kis történet sokszor erőt ad:

„Egy barátunk napszálltakor a néptelen tengerparton kószált. Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik, és valamit a vízbe dobál. Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a dagály által a partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és egyenként visszahajítja őket az óceánba. Barátunk elképedt. 

– Jó estét uram! – szólította meg a férfit. Azon tűnődöm, hogy min fáradozik itt. 

– Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja, a dagály partra vetette őket, s ha nem segítek rajtuk, elpusztulnak. 

– Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán, gondoljon csak bele; nyilván ugyanez a helyzet végig a parton, sok száz kilométeren át. Akárhogy töri magát, nem lesz látszatja a munkájának! 

A férfi elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri csillagot, és a hullámok közé dobta. – Ennek az egynek mégsem mindegy.”

Berzicza Alíz