Biciklivel a hideg Északi-fokra- 17 000 kilométer cirka 200 nap alatt

Így köszöntötte hazatérése után ismerőseit a legnagyobb közösségi portálon a nagykanizsai Farkas Arnold, aki pár éve megjárta az El Camino-t, a Szent Jakab utat, tavalyelőtt 113 nap alatt, gyalogszerrel teljesítette az Országos Kékkör útvonalát, összesen 2600 kilométert, most pedig cirka 200 nap alatt eljutott Európa, illetve Norvégia legészakibb pontjáig, a Nordkapp-ig. Útja során valóban rengeteg különleges élmény várta, illetve kisebbfajta csodában is része volt, mely érdekes módon olyan történéshez kapcsolódik, ami számára felért egy személyes tragédiával. De erről később.

Fotó: Farkas Arnold

- Norvégia célterv volt, eredetileg Kurdisztánba szerettem volna elbiciklizni, ám arrafelé most nem túl biztonságos a helyzet. Így maradt a messzi észak. Ezt az utat pedig igazából felkészülésnek, bemelegítésnek szántam egy másik, nagyobb volumenű „kirándulásomra”, melyet a Közép-Uralba tervezek - bocsátotta előre. - Olyan jól sikerült, hogy az északi út túlnőtt ezen, a keletin, mert utóbbi 12 ezer kilométer lenne oda-vissza, biciklivel. Ráadásul visszatekintve azt mondhatom, hogy eddigi utazásaim közül ez, a norvégiai tette a legkellemesebb benyomást rám. Gyönyörű tájakat láttam, Németországban például 3-4 ezer kilométert kerekeztem és minden egyes percét élveztem. Ott a bringásokat hihetetlen módon előnyben részesítik, kiváló kerékpárutak készültek, magas színvonalú a kiegészítő infrastruktúra, és  mindenütt védve vannak a biciklisek az autósoktól. Érdekes tapasztalatom, hogy hazájukban a németek nagyon barátságosak, ha valahol megálltam pihenni, mindenhol odajöttek és érdeklődtek, hogy mit csinálok, honnan jöttem és hová tartok.

Arnold az utat a Nagykanizsai Civil Kerekasztal Egyesület által működtetett Alig-Vár Jótékonysági Gyermektábor javára ajánlotta fel, abban bízott és bízik, hogy ha valaki kicsit is becsüli a teljesítményét, adománnyal is hozzájárul a szegény sorsú gyermekek táboroztatásához.

- Ausztrián, Németországon és Dánián, Finnországon keresztül jutottam el Norvégiába, visszafelé pedig útba ejtettem Franciaországot és Svájcot is - folytatta. - Odafelé kicsit nehezebb dolgom volt, mert nagyon rossz fizikummal vágtam neki az útnak, 50-70 kilométert is pokolian nehéz volt megtennem. Visszafelé azonban már a napi 100-at toltam végig, és az meg sem kottyant. A Sváb-Alpokban volt egy igen nehéz szakasz, rengeteg szintkülönbséggel, és mire odaértem már el is fáradtam, túl a 2000 kilométeren, de másutt nem volt különösebb gond. Hogy az autósok részéről mit tapasztaltam az út során? A járművezetők Dániában voltak a legbunkóbbak, igaz, hangsúlyozom, én csak vidéken haladtam, a nagy városokat tudatosan kerülöm. Egyszer el is ütött az egyik, az oldaltáskámat érte el, én pedig biciklistől az árokba csapódtam. Nem lett nagyobb bajom, de azért az megdöbbentett, hogy sem ő, sem az utána érkező 2 autós nem állt meg, hogy megkérdezze, ért-e valami baj

Farkas Arnold azt is elmondta: a legnagyobb tragédia azonban az volt számára, amikor már Norvégiában ellopták a bringáját.

- Soha, sehol nem zártam le a biciklimet és nem vitték el - jelezte. - Éppen csak leszálltam a kompról és letettem a lábam Norvégia földjére. Településen kívül, ahol emberi mozgás nem volt, letámasztottam a bicajt, elmentem fotózni és mire visszatértem, már csak hűlt helyét találtam. Nagyon megrázott a dolog, mert komoly felszerelés volt rajta, amit 5 év alatt gyűjtöttem össze, az oldaltáskáktól az áramfejlesztőn át a GPS-ig, összesen körülbelül 7-800 ezer forint értékben. Akkor bevallom, megfordult a fejemben, hogy feladom. Hogy nem így történt, az annak köszönhető, hogy nagyon sok segítséget kaptam. A kiskanizsai Horváth Szilveszter például egy nagyon jó hálózsákot küldött, ami 10 nap alatt érkezett meg Norvégiába, addig nem is haladtam tovább, de érdemes megvárni, mert az ott horror összegbe, magyar pénzbe átszámítva 120-150 ezer forintba került volna.

A nagykanizsai férfi elmondta: norvégiai magyaroktól kapott kölcsön bicikliket, így, illetve autóstoppal közlekedett az országban. A szintén ott élő Karosi Zoltán pedig végleg odaadta neki a kerékpárját és azzal tudott hazatérni Magyarországra. Az út során sátorban aludt, amit minden áldott este felállított, tudatosan távol az emberektől, erdőben, réten, hegyes vidéken, hogy elkerülje az esetleges atrocitásokat. Táplálkozását a költséghatékonyság jellemezte: a legolcsóbbat fogyasztotta, ami kéznél volt, egyúttal a legtöbb energiát biztosította -áfonya gyümölcsöt és lekvárt evett minden mennyiségben. Ez a legolcsóbb élelmiszer Norvégiában, ráadásul feltolta a vércukorszintjét így nagy erőt tudott kifejteni. Legemlékezetesebb kulináris élménye azonban a mindenféle fűszertől és sótól mentes szárított bárányhús volt - ez jellegzetes karácsonyi étel a norvégok körében, így kifejezetten kiváltságként élhette meg a fogyasztását.

- Sajtot is kóstolhattam, izgalmas az úgynevezett öreg sajt, ami tényleg az és olyan az állaga, mint a törökmézé - naná, hogy ezt is lekvárral szokás enni. Finom volt

Arnold azt is elmondta: a sarki vidéken a biciklijével együtt ellopott meleg ruházata hiányában nagyon fázott, de a táj szépsége és a több órán át tartó naplemente, illetve az éjjeli fény mindenért kárpótolta.

A kérdésre, hogy újra elmenne-e, egyértelműen azt válaszolta: nem, de csak azért, mert már megvolt, idő- és energiapocsékolás lenne. Helyette egy év pihenés után szeretné megvalósítani az Uralhoz, esetleg a Kurdisztánba tervezett útját.