Bulvár

2015.11.27. 17:08

Isten hozott a dzsungelben

Miközben a rockzenére fogékony közönség jó részét az tartja izgalomban, hogy 2016-ban tényleg összeáll-e a klasszikus Guns N' Roses, addig minden idők egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb zenekarának egykori gitárosa, Slash teszi a dolgát, s folyamatosan turnézik saját csapatával.

Gyuricza Ferenc

A hazai közönség röpke fél éven belül másodszor láthatta a produkciót, a Volt fesztiválos rendkívül hangulatos, s lehengerlő fellépésüket követően ezúttal a Papp László Budapest Sportarénát vették be, azaz a legnagyobb magyarországi fedett koncerthelyszínt, ahol két és fél éve szintén láthattuk őt.

Ezúttal – talán éppen a Guns N' Roses körüli felhajtás miatt – mintha nagyobb számban gyűltek volna össze azok, akik kíváncsiak voltak a cilinderes gitáros kompániájára. Pedig e sorok írója szerint a három említett koncertből éppen utóbbi volt a leginkább kiszámítható, s ennek okán a legkevésbé izgalmas. Az rendben van, hogy egy turné közben nem variálnak sokat a programon – a július elsejei soproni koncerthez képest nyilván azért is került be négy új dal, a Standing In The Sun és a Beneath The Savage Sun a saját lemezeiről, valamint a Double Talkin' Jive és a Rocket Queen az anyazenekartól, mert ezúttal vagy fél órával hosszabb volt a játékidő –, ám most jóval sterilebb volt Slash és zenésztársai játéka. Éppen az a rock and roll érzés veszett el belőle, amitől a Guns N' Roses egykoron azzá tudott válni, ami lett belőle, nemzedéki bálvány, generációk példaképe, a lázadás és szabadságérzés megtestesítője. Persze ezt a nimbuszt Axl Rose, a zenekar énekese már régen lerombolta – a Guns N' Roses metamorfózisa véleményem szerint 1992-ben megkezdődött a bombasztikus és slágeres November Rain című dalukkal –, Slash azonban maradt az a figura, akinek zsigereiben élt a rock and roll. Bizonyára most is így van, csak éppen a budapesti koncertjén ebből valami megmagyarázhatatlan ok miatt mintha kevesebb jött volna át. Profi előadás és nagyszerű zenészek, csak nagyon magasan van a léc, éppen a korábbi saját produkcióik miatt.

Mielőtt kesergésbe csapna át ez a beszámoló, szögezzük le, a koncert alapvetően rendben volt. Slash sokkal jobban gitározik, mint azt tette valaha is a Guns N' Roses időkben. Játéka felismerhető, markáns, egyedi és élvezetes, ilyen jelzőknél többre egyetlen zenész sem vágyhat. Persze a szólója a Rocket Queen-ben most kissé eltúlzottra sikeredett – majd’ negyedórán keresztül építkezni csak skálákból, triolákból és akkordbontásokból inkább tűnt biztonsági játéknak, mint ahogy az Anastasia című dal jellegzetes bevezetőjéből is nyilván emiatt hagyott ki hangokat. Mégsincs hiányérzetem, az élőjáték varázsához ez is hozzátartozik. Slash mindezzel együtt is kifejezetten jó formát mutatott, szinte sugárzott a színpadról, hogy jól érzi magát, s élvezi is a játékot. Azt, hogy a szája szegletében néha ott húzódott egy kacér vigyor, kivetítő hiányában ezúttal csak az első sorokban állók láthatták – kiemelt szektor rulez! –, ám az érzés így is betöltötte a hatalmas teret. Vagyis Slash akkor is elbűvölő figura, ha nem is ad bele mindig apait-anyait, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is sokat akar mutatni önmagából, és ezért aztán kimértre veszi a figurát.

A társai közül Myles Kennedy teljesítményére továbbra sincsenek szavak, ez a folyton mosolygó kanadai pasi képes bármit elénekelni, s legalább olyan fontos részét képezi ennek a projektnek, mint Slash. A rock and roll életérzés súlya azonban leginkább mégis a basszusgitáros Todd Kerns-ből árad, s vele testesül meg a színpadon. Neki bármikor elhiszed a nyolcvanas évek máig érvényes slágere, a Welcome To The Jungle kezdősorát: „Isten hozott a dzsungelben, mi csak csak szórakozunk és játszunk...”. Vélhetően ezért is osztották rá ezt a feladatot az eredetileg a Motörhead szintén emblematikus frontemberével felvett Doctor Alibi-nek tolmácsolásával egyetemben. S azt eddig még meg sem említettük, hogy a ritmusgitáros Frank Sidoris, illetve a dobos Brent Fritz is milyen jó zenészek. Nemcsak uraik a hangszereiknek, de tisztában vannak a szerepükkel is, teszik a dolgukat szerényen, mondhatni a háttérbe húzódba, hogy a főhősre ezáltal is sokkal több jusson abból a bizonyos rivaldafényből.

Az említett nüansznyi észrevételek ellenére is jó volt ez a koncert, dögös, profi, szórakoztató. Egyre inkább hajlok arra az álláspontra, hogy talán nem is kellene annyira erőltetni azt a bizonyos Guns-os újraegyesülést. Túl nagyok az elvárások, és lehet, hogy nem sülne el olyan jól.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!