Modellek a rémálmainkból - Neon Démon: nem született új kultfilm, nehéz szeretni és kihívás felfedezni az értékeit

A 2011-es Drive volt a legfogyaszthatóbb és legjobb filmje, ami szinte egyből kultstátuszba emelkedett, azóta a borzasztóan megosztó, de főként lehúzott Csak Isten bocsáthat meg látott napvilágot tőle. Legújabb műve sem egyszerű menet, és teljesen meg tudom érteni azokat, akik utálják, de azokat is akik imádják.

Jesse (Elle Fanning) Los Angelesbe érkezik, hogy híres modell legyen. Nagy szerencséjére meg is akad rajta az egyik ügynökség emberének szeme, így jöhet a fotózások és a kifutók világa. A frissen érkezett siker miatt azonban nemcsak barátokra, hanem féltékeny ellenségekre is szert tesz a fiatal lány.

Refn ismét magasról tesz a nézői igényekre, úgy mesél, ahogy neki tetszik. Ez jelen esetben egyszerre jelent jót és rosszat is. Kezdjük a külsőségekkel. Ezen a téren a dán fenegyerek nem tud hibázni. A látvány letisztult és hiába elnagyolt, tökéletesen illeszkedik a cselekménybe, mind az operatőri munka, mind az élénk színhasználat terén. A zeneválasztás szintén remek, a tőle megszokott elektronikus betétek hatalmasat dobnak az alapból magával ragadó atmoszférán. Térjünk rá a tartalomra és, hogy mit is akarhatott ezzel a rendező. Egyfelől olyan érzésem volt, mintha egy öncélú művészieskedő katyvaszt látnék, másrészt előjött egy ügyes szimbolikával operáló szatíra képe, mely a modellvilág legsötétebb bugyraiba enged betekintést. Ez a fajta kettősség végig bennem maradt, így nem tudtam feltétel nélkül szeretni a Neon démont. A cselekmény sok helyen felszínes, a karakterek nem elég árnyaltak, egyedül Jesse jellemváltozása követhető nyomon, ahogy fokozatosan felismeri és kihasználja az adottságait. Néhány mellékszál kaphatott volna kicsit nagyobb teret, gondolok itt Jesse udvarlójára, vagy a beteg moteltulajdonosra. Az olykor szándékosan elnyújtott jelenetek száma is több a kelleténél, így a tempó komótosabbá válik. Refn stílusát sokan nem szeretik, szerintem viszont ez menti meg a Neon démont. Olyan hipnotikus erejű jeleneteket képes rendezni, amit csak nagyon kevesen. A fotózás, vagy a metaforaként remekül működő kifutós jelenet szenzációsak lettek, a végére pedig teljesen kifordul magából az addig meglehetősen visszafogott film. Arra az ominózus szexjelenetre mindenki garantáltan emlékezni fog, a brutálisan groteszk befejezés pedig felteszi az i-re a pontot polgárpukkasztás és modellfricska terén is.

Leginkább a rendező előző alkotása, a Csak Isten bocsáthat meg fog beugrani róla, de felesleges összehasonlításba bocsátkozni. Nem született új kultfilm, a Neon démont nehéz szeretni, és kihívás felfedezni az értékeit, így csak egy szűk réteg fogja értékelni.