Transformerek helyett bengázi katonák

Van stílusérzéke (Szikla, Szigetre, Pain and Gain), míg legújabb művével - mely a 2012-es bengázi terrortámadást eleveníti fel - pozitív csalódást okozott.

Röviden a film alapjául szolgáló történésekről. Bengáziban működött egy kirendelt amerikai nagykövetség, amit lerohant egy csoport fegyveres 2012. szeptember 11-én. A CIA nem tett semmit, ez többek közt az USA líbiai nagykövetének életébe került. Pár órával később a követségtől másfél kilométerre lévő titkos CIA állomást is megtámadták, ám itt néhány ex-katona is állomásozott. Ők a parancsot megtagadva mentek segítséget nyújtani a követségen ragadtaknak.

A film korrekt felvezetéssel indul: némi karakterábrázolás és bengázi helyzetkép. Bay fokozatosan adagolja az izgalmakat, az érzelmes szálak viszont borzasztó közhelyesek: terhes asszony, zubbony alá rejtett családi fotó, multimédiás eszközön való hazaköszönés, egyebek. Elcsépeltebbet ki sem lehetett volna találni. Aztán eljön az ominózus nap és kezdetét veszi a fejetlenség.

Kőkemény és intenzív tűzharcokat kapunk, ez itt Bay terepe és nem is okoz csalódást. Nincsenek városromboló gigászok, mégis sokkal hatásosabbak az akciójelenetek, mint a rendező korábbi látványorgiáiban. A 13 óra másik hatalmas erőssége a paranoiahangulat. Hiába sztereotípiákra épül, mégis félelmetesen nyomasztó érzés, hogy nem tudhatjuk, kinek a mellére van bomba akasztva és ki a szövetséges. Feszültségkeltésből tehát jeles. Bay azonban kicsit túl sokat akart és indokolatlanul elnyújtotta filmjét. A majd két és fél órás játékidő nagyon hosszú, amikor pedig harmadszorra jön az ellenséges hullám, akkor már nem tudunk annyira izgulni, mint először.

A film közel sem lett hibátlan, de Bay bebizonyította vele, hogy ha nem óriásrobotokkal szórakozik, akkor igenis képes minőségi munkára. Igyekszik hű maradni a történtekhez, a karfaszorongató feszültség, a szuper akciójelenetek és a remek hangulat pedig gondoskodnak róla, hogy ne csalódjunk. Kár, hogy Bay legközelebb megint Transformereket gyárt...