Mint a mesében: 50 év után talált egymásra a szerelmes pár!

Ötven esztendő után talált végleg egymásra az egykori szerelmespár. A 79 éves Baráth Zoltán és a 76 esztendős Gemeiner Mária múlt szombaton kötötte össze életét - Kelemen István zalaszabari plébános közreműködésével - az Úr színe előtt.

zaol.hu

Zoli bácsi és Mariska néni története fél évszázaddal ezelőtt, egy bálban kezdődött. Ott tetszett meg a 19 éves zalaszabari fiatalembernek a három évvel fiatalabb zalaszentbalázsi menyecske.

- Akkoriban irodatisztként dolgoztam a magyarszerdahelyi jegyzőségen, ahonnét 1950-ben áthelyeztek Zalaszentbalázsra - idézte fel az így, utólag visszatekintve világokat rengető fejleményt Baráth Zoltán. - Ez ősszel történt, amikor Katalin-napi bált rendeztek a településen - még szabad fiatalember lévén, természetesen, elmentem rá. Azon az estén pillantottam meg először Mariskát - rögtön megtetszett a helyes, formás alakú kislány. Azonban bátortalan voltam, nem nagyon mertem megszólítani, így aztán az egyik barátom semgítségét kértem: jöjjön el velem a kis hölgy családjához, hogy megbeszéljem velük, szabad-e nekünk - mai kifejezéssel élve - járni? El is mentünk, s az édesanyja azzal a feltétellel egyezett bele a kapcsolatunkba, hogy csak náluk, a lakásban találkozhatunk, nincs csavargás - akkoriban nem lehetett ám a lányokat ide-oda vinni...

Zoli bácsi gyakori vendég volt Mariska néniék otthonában, egészen 1951 májusáig. Akkor egy malőr miatt elveszítette állását, s visszakerült szülőfalujába, Zalaszabarba. Ősszel pedig besorozták katonának: 2 éves szolgálatát Szentendrén kezdte meg. A távolság megölte a szerelmet, mire leszerelt, Mariska néni férjhez ment. Zoli bácsi visszakerült Zalaszabarba postamesternek, s feleségül vett egy kislányt, akire már gyerekként szemet vetett. Mindketten egymástól függetlenül építették a maguk életét, családját, két-két gyermekük született. Ennek ellenére folyamatosan tudták a másikról, hogy, s miként él, mert - de furcsa is az élet! - igazán soha nem szakadtak el egymástól.

Zoli bácsi 1959-ben Szepetnekre került, ahol 32 évet töltött el a postamesteri székben. Az egyik odavaló asszony Zalaszentbalázson, a bölcsődében dolgozott - hát persze, hogy ismerte Mariska nénit, főleg, hogy utóbbi az intézmény konyháján kapott munkát.

Baráth bácsi így tudta meg, hogy egykori szerelme házasságával gondok vannak. Akkor még nem gondolt rá, hogy felmelegítse a kapcsolatot, azt azonban nem tudta megállni, hogy egyszer Zalaegerszegre menet ne térjen be a szentbalázsi bölcsődébe.

- Szóltam a dadáknak: itt van-e a Gemeiner Mariska? - mesélte a kora ellenére meglepően fitt, szellemileg is friss férfi. - Na, hogy is volt az, ezt mondd inkább te - tolta át a mesélő szerepét újdonsült feleségére.

- Jöttek a lányok, hogy egy férfi akar velem beszélni, kint vár az utcán - idézte fel a találkozást Mariska néni. - Nem ismertem meg a Zolit, s udvariasan köszöntem neki: jó napot kívánok! Mire ő: Szerbusz, Mariskám, én vagyok az! Akkor esett le, hogy hajdani szerelmem látogatott meg... Nem soká, épp' csak pár percig beszélgettünk, megvitattuk kivel, mi történt, mióta nem láttuk egymást, s mentünk tovább, mindenki a dolgára.

És itt van vége az első felvonásnak, ezután 2004 őszéig nem látták egymást. Zoli bácsi első felesége azonban 2003 nyarán elhunyt.

- Attól fogva egy évig egyedül voltam, s nagyon gyötört a magány - idézte fel a bácsi. - Gondolatban sorra vettem a szabari özvegyasszonyokat, ám egyikükkel se tudtam elképzelni az életem. S akkor eszembe jutott a Mariska. Azt mondtam magamban: meg kell őt keresnem, s ha egyik szeme hiányzik, akkor is elhozom a házamba, mert ő illik hozzám. Ő volt az első lány, akivel csókot váltottam...

Az elszánt öregúr nyomozásba fogott, mi lehet egykori szerelmével. Telefonált a zalaszentbalázsi óvodába, ahol megtudta: az ő Gemeiner Mariskája már Weisz Gézáné, s nagyon beteg, daganata van. Sikerült megszereznie a telefonszámát, hát felhívta. Mariska néni lánya vette fel a kagylót, aki szólt a kint épp' borsót kopasztó édesanyjának.

- Hiába kértem a lányom, füllentsen, hogy nem vagyok itthon - mondta nevetve a néni, aki akkor már évtizedek óta özvegyen élt, első ura korán halt. - Sőt, inkább citált, hogy menjek és beszéljek vele. Végül sikerült rávennie, kicsit beszélgettünk aztán másnap személyesen is eljött hozzám.

- Leültetett az ebédlőben, ő meg velem szemben foglalt helyet, s csak dőlt belőle a panasz és a szemrehányás - így Zoli bácsi. - Két órán keresztül hallgatásra voltam ítélve, annyira haragudott rám. De ezt hagyjuk is. Még abban az évben, azaz 2004-ben meghívtam magamhoz szilveszterezni. S láss csodát: elfogadta az invitálást. Mi több, itt maradt másnap is. Nagyjából egy hét múlva kórházba kerültem. Mikor hazaengedtek, első utam hozzá vezetett. Benyitottam a szobába, hát mit látok? Öt-hat nagy nejlonzsákot a szoba közepén, tele ruhával. Belém nyilallt a felismerés: te jó ég, csak nem akar ez hozzám költözni? Mariska, látva az arcomon a döbbenetet, azt mondta, amíg lábadozom, szívesen eljön hozzám, s mos, főz rám. Hát szabad ilyesmit visszautasítani?

Ez éppen 5 éve történt. Azóta Zalaszabarban élnek, kapcsolatukat gyermekeik is elfogadták. Mariska néni közben meggyógyult daganatos betegségéből - párja szentül hiszi, biztosan a szerelem tette - , s láthatóan boldog a férjével. Szavakkal nem lehet kifejezni a büszkeséget, ami a tekintetéből sugárzik, mikor párjára néz. Zoli bácsi pedig folyamatosan tréfálkozik, évődik vele, le sem tagadhatnák, hogy (bármilyen furcsán is hangzik) fülig szerelmesek egymásba. Azt, hogy egyházi esküvő keretében végleg összekössék életüket, a fiatal helyi plébános, Kelemen István vetette fel. Az elhintett mag termékeny talajra hullt. Az esküvőt hagyományos sátoros lagzi követte - még menyasszonytánc is volt, sőt, a szívműtéten is átesett Zoli bácsi hajnalig ropta.

A kérdésre, nem bánják-e, hogy csak most, életük alkonyán találták végleg egymásra, egybehangzóan úgy válaszoltak: nem. A legfontosabb, hogy végül mégis csak sikerült.

S vajon mire gondolt Mariska néni a templomban, az esküvő alatt? Nevetve mondja: Zoli bácsi biztosan soha nem gondolta volna, hogy egyszer kimondja neki a boldogító igent.

OLDALTÖRÉS: Az időskori szerelem nem is oly ritka

A szerelemre sohase késő

Az időskori szerelem nem is oly ritka, mint gondolnánk - tudtuk meg dr. Bedő Ildikó nagykanizsai pszichiátertől. Mint mondta, gyakran hallja pácienseitől, hogy a fiatalkori szerelmek ilyen, vagy olyan okok miatt nem tudnak beteljesedni. Teszünk egy vargabetűt, ami nemcsak években, hanem akár évtizedekben is mérhető - s visszatérünk korábbi szerelmünkhöz. A szakember szerint van abban valami sorsszerűség, ha úgy tetszik, előre meghatározottság, hogy mikor kereszteződnek az életutak, s érint meg minket a régi vibrálás. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem korfüggő, belénk nevelt konvenció, hogy csak fiatal korban lehetünk szerelmesek, vagy hogy a fiatalok szépek, az idősek kevésbé, és öregkorban nincs helye a szexnek, az kizárólag az ifjak kiváltsága. Ezeket a "téveszméket" addig sulykolták belénk, hogy feltétel nélkül el is hittük őket, egytől egyig. Pedig, ha van kellő mértékű életigenlés bennünk, legyünk bármennyire is idősek, be merjük vállani az érzelmeinket. Okos és érett kapcsolat lehet a jutalmunk, s csöndesebb, ám minőségi erotika.

OLDALTÖRÉS: Mint a mesében: elnyerték méltó jutalmukat

Mint a mesében: elnyerték méltó jutalmukat (Horváth Balogh Attila jegyezete)

Mariska néni és Zoli bácsi története igazi mese. No, nem a szó hagyományos értelmében, nem fikció, sőt, nagyon is emberi, hús-vér történet. Abban viszont mindenképpen van valami meseszerű, ahogy a nehézségek közepette végül mégis csak egymásra találtak, azt igazolva: az életben nincsenek lehetetlenek, s ha valamiért kitartóan küzd az ember, elnyeri méltó jutalmát. Mi több, véletlenek sincsenek. Minden, ami történik velünk - legyen az jó, vagy rossz -, valamiféle felsőbb elrendelés következménye. Az pedig már csakis egyéni belátáson múlik, s mindenkinek a magánügye, hogy ezt az eleve elrendelést Sorsnak, avagy Istennek hívja. Mariska néni és Zoli bácsi - vallásos emberek lévén - úgy vélik: utóbbinak köszönhetik a későn jött boldogságot.
Tudják mit? Én a magam részéről egyetértek velük. De ha már így esett, ne mérje éveiket szűkmarkúan a Jóisten. Hadd örüljenek egymásnak minél tovább.