A felnőtté válásról

És ezzel együtt, ha valami butaságot követ el, szigorúbb büntetést is kiszabhatnak rá, hiszen már átlépte a bűvös életkort, elvárják tőle, hogy felnőttként, érett gondolkodással cselekedjen. Pedig ez nem így működik. Az ember, míg kiskorú, folyamatosan keresi az útját és a válaszokat a rengeteg kérdésre. Mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? Mi lesz belőlem?

Attól, hogy átlépünk bizonyos életkorokat, még nem tudjuk csettintésre, mi hogyan működik a világban. Mindenki máskor és máshogy érik meg a felnőttségre.

Amikor még kicsi vagy, a kérdésre, mi szeretnél lenni, könnyű a válasz. Balerina, tanító néni, katona, űrhajós. És amikor megérkezel a várva várt nagykorúsághoz, megijedsz. Mert nem olyan, mint ahogy elképzelted.

Az ember rengeteg mindenen agyal, mi is lesz belőle, majd amikor a nyolcadik osztályba kerül, már akkor, tizenhárom - tizennégy évesen válaszolnia kell, hova tovább. Vannak, akik simán megjelölik útjukat, felveszik őket az „álom iskolába”, abba az osztályba, ahová kerülni akartak, ők pontosan tudják, mit szeretnének. De mi van a többiekkel!? Akiknek nem jut eszükbe semmi vagy nincs másik eshetőség, ahová szeretné, oda nem veszik fel, mert nem elég jók az eredményei vagy épp túl sokan jelentkeztek. A mai világban van esély, hogy azt tanuld, amit szeretnél, ha sikeresen végeztél, belevetheted magadat a munkába, vár a felnőttek birodalma. Egyre többen szerzik meg először a szakmát, utána jöhet az érettségi. Ha az érettséginél vagy, akkor megint ott a kérdés: most hova tovább?

Míg kicsi vagy, azt sulykolják, hogy tanulj - tanulj, amíg csak lehet. Amikor gondolkozol a főiskolai lehetőségeken vagy az egyetemen, a családodban, ismerőseid között lesznek támogatóid is, de olyanok is, akik konkrétan kinevetnek, és azt mondják „Te!? Egyetemre!? Inkább menj dolgozni, jobban jársz.” Gyakran épp azoktól kapjuk, akiktől támogatást várnánk. Családtagoktól, barátoktól, a párunktól. Milyen érzés!? Rossz. Ha ők nem hisznek bennünk, mi hogyan higgyünk magunkban? Az emberek sok mindent elvárnak tőlünk. Tudjunk főzni, magunk után takarítani, érzelmeinket jól használni, jól reagálni mindenre, amit az élet elénk rak akadályként. Az iskolapadban nem tanuljuk meg, mit hogyan kell csinálnunk az életben, hogy mi a helyes vagy a helytelen. Hogyan fizessük ki a számláinkat, hogyan neveljünk gyermeket, mit tegyünk, amikor a felnőttek világában igazságtalanság ér minket, vagy ha bajba kerülünk. Vajon milyen egy jó felnőtt? Hogy valakiből milyen ember lesz, az a neveléstől, a családi és a baráti viszonyaitól függ. Lesznek olyanok, akik ugyanolyan jól vagy rosszul fognak cselekedni, mint ahogy azt kiskorukban a felnőttektől látták. De lehet, hogy pont az ellenkezőjét csinálják, mondván: én csak azért sem leszek olyan, mint azok. Mindenki volt fiatal, de sokan elfelejtik, és úgy kezelnek minket, mintha semmirekellők lennénk. Szerencsére vannak, akik mosolyogva segítenek, tudván, ők is voltak fiatalok, esetlenek. Mindenki átesik a felnőtté váláson. Nem ördöngösség, csak bátran oda kell elé állni.

Károlyi Dorina
aranytollas diák