22 éves koráig 18-szor operálták meg, de sosem adta fel a deformált végtagokkal is festő nő

- Ezt az interneten láttam, ezt képeslapon, ez pedig a gyerekkoromra emlékeztet - magyarázza Balázs Mária, miközben előkerülnek az ecsetek, festékes tégelyek.

- Iskoláskoromban is nagyon szerettem rajzolni, festeni és pár éve itt kaptam rá újra - teszi hozzá. Az itt, a zalaegerszegi Miasszonyunk Idősek Otthonát jelenti, ahol Balázs Mária tizedik éve lakik, amióta édesanyja lebetegedett és nem tudta ellátni a lányát, akinek a mindennapjaihoz segítségre van szüksége. Mária deformált végtagokkal született 1959-ben harmadik gyermekként, bázai munkáscsaládba. Kezében, lábában minden csont megvan, de gyengék akárcsak az ízületei és kicsavarodva rögzültek.

- Hétnaposan már vitt édesanyám orvosokhoz, megmondták neki, sokáig tart a gyógyítás és nagy eredményeket nem szabad várni. Igazat mondtak, csak abban az évben 36-szor volt velem Budapesten, aztán kezdődtek a műtétek, 22 éves koromig 16-szor operálták a lábaimat, kétszer a kezeimet. A bal most félig hajlított állapotú, de a jobb karom újra kimerevedett. Ennek is van előnye, mert nagyon jól tudok a jobbon támaszkodni, a balon pedig könyökölni - mutatja be. - Egyszer jött egy orvos, hogy helyre rakja, de féltem, hiába lesznek szebbek, ha nem tudom ennyire se használni, mert mások így jártak - idézi.

Csendélet készül, Balázs Mária pár éve vette kézbe újra az ecsetet

A sok műtét miatt tiltották az orvosok, hogy erőltesse a lábát, de Mária nem hallgatott az intelemre, akkor már ötéves volt és makacs.

- A lábam éppen gipszben volt, mert a sarkamat, lábfejemet operálták, de a csípőm szabadon mozgott, én meg nem hallgattam senkire, felálltam, elindultam, ronggyá jártam a zokniba bujtatott gipszemet. Nagyon megleptem az orvosokat, de akkor megkaptam a járógépemet, a speciális cipőt és síneket, ezek tartják a lábamat, ilyet használok most is. Abban az időben a kezelőorvosom 88 hasonló sorsú gyerekkel foglalkozott. Öten voltunk, akinek mind a négy végtagja sérült, és csak nekem sikerült felállni, járni - magyarázza.

Az iskola ezek után nem jelenthetett akadályt, hiszen a második házra voltak hozzá. Felmentést csak tornából kapott, és a gyakorlati órán szorult néha segítségre. Mindent megtanult, akár a társai, nem is volt kivételezés, sőt szebben ír, mint a legtöbben, csak kicsit lassabban kerülnek egymás után a betűk.

- A bizonyítványom 4,3-as volt, rajzból ötöst kaptam pedig a kezelések miatt sokat hiányoztam - meséli büszkén.

A negyedik után azonban nem volt folytatás, mert ahhoz naponta kétszer kellett volna buszoznia Kerettyére és vissza. Az viszont szóba nem jött, hogy intézetbe kerüljön.

- Épp gyerekek között voltam addig, azt mondta az orvos, ha olyanok közé kerülök, mint én, az visszafejleszt, így aztán otthon maradtam amíg lehetett, amíg édesanyám egészsége engedte - idézi fel.

- Segítettem neki a házimunkában; sütés-főzés, mosás, kézimunkáztam is, és mindig rengeteg virágom volt. Ilyen furcsán állnak az ujjaim, de nagyon érzékenyek, megtanultam a számítógépet, a mobiltelefont is használni. Körülöttem szinte mindent megcsinálok, csak magamat nem tudom ellátni. Ezen soha nem elégedetlenkedtem és keseregtem, örültem annak, amit sikerült elérnem - mosolyodik el.