Miért rettegünk a haláltól?

- Már szemtelenül fiatal koromban érdekelt az elmúlás, az elengedés gondolata, számomra sosem volt félelmetes, vagy tabu sem a halál, sem a temető - mondja elöljáróban dr. Gyenes Edit pszichiáter, aki felvértezettségét részben annak tudja be, hogy 9-10 évesen elveszítette nagyapját, majd egy autóbaleset következtében a legjobb barátnőjét.

- Az ember azt gondolná, egy ilyen korai  trauma inkább sérülékennyé teszi a pszichét...

- Úgy gondolom, nem. Meg kellett értenem, hogy mi az a lelki fájdalom, mit jelent valakit elveszíteni. Persze ez csak úgy megy, ha van aki segít, ha a környezet mer beszélni a halálról, ha a gyerek valódi válaszokat kap a kérdéseire. Régen természetes volt, hogy a halál hozzátartozik az élethez, s nem feltétlenül trauma. A mai ember azonban olyan mértékben retteg a haláltól, hogy teljes mértékben eltávolítja magától, egyszerűen nem akar vele foglalkozni. A gyerekeket "megkíméljük", nem visszük el  temetésre, azt mondjuk, hogy a nagymama elutazott, pedig evvel nem segítünk nekik. Egyszerűen és őszintén kell megfogalmazni a történtek visszavonhatatlanságát, ennek hiányában ugyanis arra a következtetésre juthat, hogy elhagyták, vagy az ő rosszasága miatt szakadt rá ez a büntetés.

Dr. Gyenes Edit: - Csak akkor van esélyünk a békés kimenetre, ha jó az életmérlegünk Fotó: Katona Tibor

- De miként lehet a halált elfogadtatni egy síró, kétségbeesett, éjszaka felriadó gyerekkel?

- Csak úgy, hogy ott vagyok mellette, s osztozom a fájdalmában. Nem baj ha sír, sírjunk együtt. De tudatosítani kell, hogy reggel aztán felkelünk, megyünk dolgozni és az iskolába, mert feladataink vannak. Az élet nem lesz már ugyanolyan, de megy tovább. A fájdalmat pedig ki kell bírni.

- Felkészültek vagyunk erre?

- Nem. A mai ember meg akarja úszni a szenvedést, a fájdalmat. Ha fizikai fájdalom ér, azonnal piruláért futunk, tapasztunk, érzéstelenítünk, a lélek sajgását pedig végképp nem akarjuk bevállalni.  Ezt látja a gyerek is, pedig jobban tennénk, ha nem akarnánk feltétlenül mindentől megóvni. Eleve, attól sem kellene kétségbeesni, ha biciklizés közben lenyúzza a térdét. Ebből fogja megtanulni, hogy a seb előbb vérzik, aztán gyógyul, s csillapul a fájdalom. Neveljük arra, hogy valamennyi fájdalmat el kell tudni viselni. És ebben is mutassunk példát, mert enélkül falra hányt borsó a beszéd. Az ilyen szellemben cseperedő gyereknek nagyobb lesz a küzdőképessége, reálisabban tudja felmérni, megítélni  a helyzeteket.

A  gyász feldolgozásának klasszikus stációi: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Ha ez a folyamat elakad, kóros gyászreakcióról beszélünk. Ez jelenthet elhúzódó depressziót, az élet félresiklását, vagy az örökös gyászba borulást, amikor életformává válik a gyász. Utóbbi a környezetet, a családot is rendkívül megterheli.

- Ez a reakció valamiféle önzést is hordoz magában. Valaki elveszíti a fiát, és nem foglalkozik az  élő lányával... Mártíromság, s gyakran bűntudat is lappanghat a mélyén. A gyászban élők gyakorta mereven elutasítják a segítséget, nem adnak maguknak feloldozást, nem akarják elengedni a távozót...

E jelenség megmutatkozhat abban is, hogy hosszú időn át érintetlenül hagyják az elhunyt szobáját, holmiját, vagy éppen a lakásban őrzik a hamvait tartalmazó urnát.

- Nem egészséges, nem lehet együtt élni egy halottal...

- Más ez, mintha egy fénykép lógna a falon?

- Igen. A fotó absztrahált emlék, a hamvak pedig az elhunyt testi, fizikai  valóját jelenítik meg. Ott van velünk, figyel, kontrollál, így nem is lehet elengedni. Nem véletlen, hogy minden nép ősidők óta temetési szertartás keretében vesz búcsút a halottaitól. Mindegy, hogy mi ennek a formája, a lényege ugyanaz: az elszakadás rítusa.

A halállal való szembenézést nagyban segítheti, ha van valamiféle elképzelésünk arról,  mi következik azután. Létezik-e túlvilág, vagy nincs semmi.

- Majdnem mindegy, hogy mit hiszünk, valamennyi formából lehet vigaszt, megnyugvást meríteni - fejti ki dr. Gyenes Edit. - A mennyország, vagy a halál utáni testetlen dimenziók verziója egyaránt valamiféle folytatást ígér, de aki nem hisz a túlvilágban, az is találhat felemelő érzést abban, hogy a testünk bekerül a természet körforgásába. Egyik változat szerint sem szűnünk meg teljesen, nem is szólva a környezetünkre gyakorolt hatásokról. Még aki utód nélkül távozik, az is hatott a többiekre, gondolataival, cselekedeteivel itt hagyta a nyomait.

- Mikortól számít kórosnak a halálfélelem?

- Minden élőlény fél a haláltól, de nem mindegy hogy mennyire. Az ilyen problémákkal küzdőktől azt kérem, mondják meg, pontosan mi a félelmetes számukra a halálban. A meghalás folyamata? A fájdalom?  A megsemmisülés? Az, hogy mi lesz a hátramaradottakkal? Érdekes, hogy mindenkinek más. Viszont bármi is a félelem kiváltója, az irodalom, a vers egyformán sokat segíthet. Ha az élet elénk sodorja például Örkény István Rózsakiállítás, vagy Kurt Vonneguth Holnap, holnap, holnap című novelláját, ne menjünk el mellette, vegyük kézbe. Beépül, és később segíteni fog.

- Mielőtt meghalnánk, jó esetben megöregszünk. Ez sem könnyű lecke...

- Nagyon kevés ember tudja traumák nélkül megélni. Az öregedésnek, akárcsak a gyásznak sok köze van ahhoz, miként tudunk elengedni dolgokat. Emellett meghatározó az értékrend is. Akinek nagyon fontos a szép külső, a fiatalság, az nehezen veszi tudomásul az idő múlását. Akinek ez nem volt elsődleges, az sem örül, de könnyebben megemészti. A teherbíró képesség csökkenése, a fizikai, szellemi korlátok megtapasztalása azonban egyformán lesújtó. Védekezésül meg kellene tanulnunk, hogy ne azt sirassuk állandóan, ami már nincs, vagy soha nem is volt, hanem örüljünk annak, ami megmaradt. És nézzünk körül ilyen szemmel,  mi az az optimum, ami ebből a készletből még kihozható. Ne hagyjuk el magunkat, ne hízzunk el, keressünk  élményeket, értelmes elfoglaltságot, járjunk társaságba, maradjunk tevékenyek, barátkozzunk meg az internettel. Nem szabad begubózni.

- Nem lehet, hogy pont azért gubózik be valaki, mert öregen már nem szívesen vállalja fel önmagát?

- Ehhez nem kell öregnek lenni, harmincévesnél sem ritka, hogy valaki nem mer elmenni a strandra, mert nem elég szép... De sajnos a társadalmi környezet is iszonyatos nehézzé teszi az öregedést, a mai világban az érték a fiatalsággal azonos.

- Rosszabb ma megöregedni, mint száz éve?

- Sokkal. Az öregek megítélésben a tiszteletet mára felváltotta a leértékelés. Amúgy is érzi az idősödő, hogy nem bír már annyit, amiben pedig pluszt nyújthatna, arra kevesen kíváncsiak. A társadalom homogén "masszaként" tekint a nyugdíjasokra, nem érdekes hogy mi voltál, s ma mit tudsz, öreg vagy és kész. Sokak számára az is nehezíti az öregedés folyamatát, hogy a  hajtós, kifelé figyelő életvitel kevés esélyt  ad az évek során a belső elmélyülésre. Olyannyira elszokunk ettől, hogy már képtelenek vagyunk egyedül maradni saját magunkkal. Ennek egyik jele, hogy állandóan be kell kapcsolni valamilyen zajdobozt, mindegy mi, csak szóljon. Meg kellene  tanulnunk egyedül maradni, s ebben ugyancsak sokat segíthetnek a könyvek. Az olvasás szellemi közeget teremt, gondolatokkal telíti az ember életét, állásfoglalásra, véleményalkotásra sarkall. Ezek mind fontos értékek. És ne hagyjuk, hogy az általános megítélés "lenyomjon" bennünket, becsüljük meg a saját értékeinket.

- Ha betegség szakad ránk, mégis könnyen kicsúszik az ember alól a talaj...

- Ezt is tudni kell kezelni. Persze, nem mindegy, hogy milyen kórral kell felvenni a harcot. Más lelki hozzáállást igényel egy krónikus, például reumatikus betegség, és mást egy váratlanul kiderülő rosszindulatú daganat. Utóbbinál a kezdeti pánik teljesen érthető reakció, de ha ebből kikeveredtünk, dolgozzunk ki megküzdési stratégiát. Nem hiszek abban, hogy minden betegség csakis és kizárólag lelki eredetű, inkább oda-vissza hatnak ezek a folyamatok, de a betegséggel szembeni kitartó, eltökélt küzdelem valóban csodákra lehet képes. Egy agyvérzés után például  sokszor a küzdőképesség, az élni akarás dönti el a rehabilitáció sikerét.

Nem árt, ha az ember 40 éves korától kezdve pár évenként számvetést készít az életéről. Mit terveztem, mit értem el, mi sikerült, mi nem, hogyan is áll az életmérleg  - vesz fel újabb szálat dr. Gyenes Edit.

- Csak akkor van esélyünk a békés kimenetre, ha jó az életmérlegünk. Ehhez el kell fogadnunk azt is, hogy bizonyos kitűzött célokat nem tudtunk elérni. Vagy a körülmények miatt, vagy mert bátorságban, tehetségben nem voltunk hozzá elegek. Nem keseregni kell, hogy "mi lehettem volna...", hanem belátással elengedni a be nem teljesült vágyakat. Ugyanilyen fontos, hogy legalább öreg korunkra tegyünk rendet a kapcsolatainkban. Annyi családi viszály, gyűlölködés, sérelem, acsarkodás, rendezetlen viszony mérgezi a mindennapokat, ezeket meg kell próbálni civilizált mederbe terelni. Ha pedig a másik semmiképp nem partner ebben, ne emésszük magunkat tovább, zárjuk ki az életünkből. Ha sikerül elrendezni az érzelmi kapcsolatainkat, ha elvarrjuk a szálakat anyagi értelemben is, nem kell a halálos ágyon kételyekkel, bűntudattal, haraggal küzdenünk. Mindenkinek könnyebb így, a távozónak és a maradóknak egyaránt.