Az Eb-döntő Zala megyében - Sör és futball, kell ennél több?

A nagykanizsai strandon büntetőrúgó versennyel „melegítettek” a nézők az Eb döntőjére. A sportprogramokért felelős Varga Ádám elmondta: nem rajong a fociért, de a kontinensviadal csatáiba belepillantott. Szerinte a spanyol játéknak ritmusa, minden támadásnak előre kigondolt metódusa van, ami persze mit sem érne a labdarúgók precízitása nélkül. Izgalmas kikapcsolódást még azoknak is, akik kevésbé szeretik ezt a sportot.

A szintén kanizsai Szabó Eszter és vízilabdázó párja, Szili Attila a mérkőzés előtt elárulta: alapvetően az angoloknak szurkoltak, kiesésük után pedig a németeket búcsúztató olaszok mellett tették le voksukat. Eszter úgy gondolta, Balotelli a túlságosan magabiztos spanyoloknak is meglepetést okozhat.

Hasonlóban bízott az 1990-es világbajnokság óta az itáliaiaknak szurkoló, ezúttal is olasz mezben feszítő Karácsony Róbert is. Szerinte kétség sem férhet kedvencei sikeréhez, hiszen a torna esélyesének tartott német válogatottat is könnyedén kiütötték.

– Ha Pirlo és Balotelli jó napot fognak ki, akkor nincs gond – mondta a kezdés előtt pár perccel Róbert.

A strandon szinte mindenki az olasz válogatottnak adta volna a serleget – így Kiglics Tibor és Bedő Krisztián is, akik Itália feliratú nadrágban ültek a kivetítő elé. A barátok úgy gondolták ebben a nagy kánikulában a jéghideg sör és az kék-fehérek győzelme együtt igazán üdítő lenne.

– A spanyol tili-toli hosszútávon nem kifizetődő, viszont az olaszok új felállása és lendületes játéka meghozhatja az áttörést – mondta Tibor.

A két jó barát a magyar játékvezető, Kassai szereplésére is kitért, szerintük méltatlanul bántak a bíróval, hiszen nem is ő hibázott. Ugyanakkor az ilyen esetek elkerülése miatt épp itt lenne az ideje bevezetni a videóbírót, ami más sportágakban már bevált.

A megyeszékhelyi Dísz téren nézőcsúccsal zárt vasárnap este a majd´ egy hónapon át tartott EB-vitamin fesztivál: a rendezvénysátorban és környékén meccsnapokon sosem voltak kevesen, de a fináléra egyenesen tömeg gyűlt össze. Itt is az olaszoknak – illetve a spanyolok ellen – szurkolt a többség, de érdekes módon leginkább csendesen: a góloknál volt ujjongás, de amúgy a vendégsereg szó szerint vette a „néző” besorolást.

– Az első napon meglepődtem kicsit, amikor a zetés Armada tagjai az asztalok tetején táncolva, minden rigmusukat bevetve szurkoltak – mesélte Tompagábor Kornél ügyvezető. – Ezt leszámítva teljes nyugalomban zajlott le a sorozat, mely folytatásra érdemes – két év múlva mindenképp.

A mérkőzés kezdetét jelző sípszó után a kanizsai strand vendégei kitartóan szurkoltak az eléggé fáradtan mozgó olaszoknak. És a félidei állás sem szegte a drukkerek kedvét, a szünetben Karácsony Róbert még biztos volt benne: a második 45 perc az olaszoké lesz.

Egy kanizsai kávézó teraszán erről másként vélekedtek, ott mindenki az előztetesen is esélyesebbnek tartott spanyolok győzelmében bízott. A vendégek már a szünetben ünnepeltek, s pláne biztosak lettek a dolgukban, amikor az olaszok sérülés miatt emberhátrányba kerültek. Az pedig már csak hab volt a kanizsaiak tortáján, hogy a hajrában a nagy kedvvel játszó spanyol cserék több mint magabiztossá változtatták a különbséget.

– Nyugodtan hátradőlhetünk és „leguríthatjuk” a finom hideg sörünket, a spanyolok kötelező győzelmet arattak – így a három barát, Kramarics Marcell, Kulcsár Zoltán és Németh János. – Fogadtunk a győzelmükre, de azt azért mi sem gondoltuk volna, hogy ekkora fölénnyel nyernek.

Zalaegerszegen mindenki könnyen napirendre tért a történtek felett. Az olaszok hívei nem követelték Prandelli lemondását, a spanyol szurkolók nem fürödtek a szökőkútban, legfeljebb néhány női szív tört össze, amikor Fernando Torres a lefújás után nem macsó gólkirályként, hanem dupla családapaként tett-vett a füvön. A díjkiosztót nagyjából a nézők fele várta már csak meg.

A kanizsai kávéházban közben a pincér, Ponyiczky Szabolcs volt a sztár. A meccs előtti rögtönzött góltotó során egyedül ő számított erre az eredményre. Akkor a többiek kinevették, de a világ kereke közben nagyot fordult.

A szurkoló magányossága

Miután idehaza a futballnak is egy bizonyos változata van divatban, a szurkolás öröme és a győzelem boldogsága is másképpen élhető át, mint a világ boldogabb részein. Ifjú fejjel minden kudarc után, minden következő fordulóban, vagy új bajnokság elején teljes szívvel lelkesedni tudtam a válogatottunkért, az azt összeadó klubcsapatokért; mára a szerelem – miután a beteljesülésig nem jutott el – elmúlt. Nem azt mondom, volt néhány boldog pillanatunk együtt: amikor a Videoton kupadöntőben verte idegenben a Real Madridot, amikor – igaz, csak előkészületi meccsen, de – lesimáztuk a Népstadionban a brazilokat, amikor a Zete kilencvenvalahányban hosszabbításos osztályozón kipöccintette a Debrecent az NB I-ből, amikor a Fradi bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. A szép emlékek közül a legfrissebb is lassan húszéves, ennyi nem tarthat ébren egy kapcsolatot. Ami pedig nem működik, abból jobb kiszállni, akár azon az áron is, hogy az ember tulajdonképpen örökre magányos marad. Például egy Európa- bajnokság tudja megmutatni, mennyire. Mert lehet önámításként lelkesedni, írekért, hollandokért, németekért; de részint kiesnek ők is, másrészt meg ha sikeresek is, az örömük ugyan mitől lenne az enyém? Ollézhattam volna a spanyoloknak is, de ha hallanák, legfeljebb kiröhögnének a kiejtésemért. Látva mások boldogságát aztán óhatatlanul felerősödik a vonzalom a régi kedves iránt, de attól félek, elég lesz megvárni az első európai kupaselejtezőket, hogy kigyógyuljak belőle.