Testvérem az ellenségem? – Sorozatunk újabb szereplője Deák Mihály

1848-ban a magyar forradalom és szabadságharc eszméje tízezreket szólított fegyverbe, kortól, társadalmi rangtól és etnikai származástól függetlenül, a Lajtán innen és túl. Tárnokon a Deák család férfi tagjai nemzetőrnek álltak, a família büszkesége, Deák Ferenc pedig a Batthyány-­kormány igazságügy-minisztereként vállalt vezető politikai szerepet a hazáért. Ezzel szemben egy császárhű Deák fivér a Habsburgok kétfejű sasos lobogója alatt igyekezett babérokra törni Magyarországon.

A Deák családot bemutató sorozatunk újabb szereplője, Deák Mihály – Deák József földbirtokos és István Katalin hatodik gyermekeként – 1810. szeptember 22-én látta meg a napvilágot Tárnokon. Középiskolai tanulmányait a nagykanizsai Piarista Gimnáziumban végezte, majd 16 évesen berukkolt, és 1827. április 1-től önköltséges hadapród lett a cs. kir. 48. Radivojevich gyalogezredben. Innét bő három és fél esztendei katonáskodás után Zala vármegye ajánlatára felvették a bécsi magyar királyi nemesi testőrséghez. A gárdához kerülésének körülményeit így újságolta el unoka­bátyja, Deák Antal országgyűlési követ Oszterhueber Józsefnek 1830. október 1-jén Pozsonyban írt levelében: „Vasváry gárda strázsamester, egyébiránt kapitány tegnap az utcán, Korponay főstrázsamester úr pedig ugyan a gárdától estve vacsora közben tudtomra adták, hogy Deák Miska öcsémet József bátyám fiát, Eszterházy Ő Hercegsége a gárdához való juthatás végett első helyen proponálván (javasolván), amit ezt Ő Hercegsége maga is nekem mondta, Ő Felsége valóságosan kinevezte és kineveztetése tegnap a gárdánál publicáltatott is. […] Miskának ki most Bécsben a granatérosoknál vagyon, tüstént tudtára adtam, s egyszersmind atya­fiúi intés közben tanácsoltam is neki, hogy már most jövendőbeli szerencséjének és előmenetelének alapja meglévén vetve, úgy viselje magát, hogy mi nekem, kinek recomendatiójára (felterjesztésére) ez a szerencséje eshetett, becsületes legyen, mint magának is jövendő előmenetelét lépcsőnként eszközölhesse.”

Bécsben jó dolga volt az ifjú Deáknak, aki öt esztendőn át – 1831. január 1-től 1835. december 31-ig (az utolsó évben már al II. testőrőrmesterként) – viselte büszkén a vörös nadrágos, fekete prémmel és ezüst varratokkal díszített fehér dolmányból és tollforgatós vörös fövegből álló díszes uniformist. A gárdától való leszerelése után 1836. január 1-jével, mint alhadnagy a cs. kir. 4. Spiegel vértes lovasezredben folytatta ígéretesnek induló katonai pályafutását. A kitűnő elmével és remek testi adottságokkal megáldott tiszt ügyesen kapaszkodott a ranglétrán. Két héttel később már főhadnagy, 1843-ban II. osztályú százados, 1848-ban pedig I. osztályú százados és századparancsnok még mindig a 4. vértesezredben. Deák Mihály az európai forradalmak idején továbbra is hivatásos katonai szolgálatot teljesített: 1848-ban Ausztriában, 1849-ben pedig a magyarországi hadszíntéren a honvédsereg ellen.

Az 1848-as bécsi és magyar események hatására a cs. kir. 4. vértesezredet június 1-jével helyezték hadiállományba, és a tartalékeszkadront (lovasszázadot) Deák Mihály kapitány parancsnoksága alatt Gross Enzersdorfban állították fel. December közepén a császári-királyi hadsereg főereje Windisch-Grätz tábornagy vezetésével megindította támadását Magyarország ellen. Ezzel egy időben Deák is elhagyta állomáshelyét és Morvamezőnél letáborozva a Bécs felől Pest-Buda irányába masírozó Jellasics-hadtestet rekvirált élelmiszerrel látta el. A következő hetekben Deák alakulata is csatlakozott a magyarországi hadjárathoz. 1849 nyarán az osztrák lovashadosztály Bicskén keresztül Pestre, majd Kecskeméten át Szegedre vonult, ahol augusztus 5-én csatába bocsátkozott a Dembinszky altábornagy vezérlete alatt álló magyar sereggel. Az ütközet során Deák parancsnok és öt szakaszból álló őrjárata sikerrel vette fel a harcot a honvédekkel szemben, akik a bal szárnyon feltűnve már az ütegüket fenyegették. A csata hevében a különítmény nem csak megállította, de több rohammal visszavetve egészen Szőregig üldözte a fejvesztve menekülő ellenséget. A magyarokra mért vereség a viszonylag kis veszteségek ellenére is súlyosnak bizonyult, mert a csapatok hadrendje megbomlott, a harci morál pedig végérvényesen megrendült. Szőreg a vég kezdete volt. Nyolc nappal később, 1849. augusztus 13-án Görgei Artúr honvédhadserege I. Miklós orosz cár inváziós serege előtt Világosnál letette a fegyvert.

A szabadságharc bukása után az uralkodóhoz hű katonatiszteket, így Deák Mihály lovas kapitányt is rangos kitüntetésekkel jutalmazták. A szőregi csatában tanúsított bátorságáért orosz cári rendjelet kapott, a morvamezei és a magyarországi szolgálataiért pedig 1850. február 18-án elsők közt érdemelte ki a Ferenc József által (1849-ben) alapított Katonai Érdemkeresztet (Militär-Verdienstkreuz). Még ugyanennek az esztendőnek a végén előléptették őrnaggyá és áthelyezték a cs. kir. 1. vértesezredhez, ahol további bő két és fél évig szolgált. Katonai pályafutása végén, 1853 nyarán került a híres cs. kir. 5. Radetzky huszárezredhez, innét 1855. január 19-én alezredesi rendfokozattal vonult nyugállományba. Leszerelését követően a nőtlen obsitos Badenben telepedett le, és idejének nagy részét utazásokkal, rokonlátogatásokkal töltötte. Nyaranta gyakran megfordult Zalában, ahol Pusztaszentlászlón Oszterhueber József és Deák Ferenc, Tárnokon pedig Lajos testvéröccse társaságát és vendégszeretetét élvezve töltötte szabadidejét. Ezekről az alkalmakról egyik sógora, Kozáry László nyugalmazott alszolgabíró fiának írt leveleiben találunk néhány meglepően epés utalást: „Mihály alezredes nagybátyád már egy hónap óta Pusztaszentlászlón vagyon. Tárnokba még meg sem izente ott létét, mégis azt aprehendálja (nehezteli), mint halljuk, hogy közülünk eddig senki feléje sem ment” – fogalmazott 1861. július 25-én Kozáry. Egy másik, 1864. július 4-én kelt levelében pedig a következőket írta: „Deák Mihály úr is megérkezett június 22-én Tárnokba Deák Lajos drága és magához méltó testvéréhez, az igen természetes, hogy csak magukban vagynak és nem mennek sehová. […] Mi kidűlt keresztfa gyanánt nézzük a nagyságost.”

A kiszolgált hadastyán 1874. január 31-én halt meg otthonában. Halálhíréről több hazai lap is beszámolt: „A Bécs melletti Bádenben m. hó 31-dikén hunyt el Deák Mihály nyug. cs. kir. huszáralezredes s több érdemrend tulajdonosa élete 62-ik évében; közeli rokona, első unokatestvére volt Deák Ferencnek” – írta a Fővárosi Lapok 1874. február 7-i száma.

Hősünk élettörténetét olvasva óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés: hazaárulónak minősül-e az a katona, aki a magyar történelem legnemesebb szabadságharcában a saját nemzete, honfitársai és testvérei ellen fegyvert fogva aratott kétes értékű dicsőséget? Vajon Deák Mihály számára a császárnak tett esküje, az osztrák katonai doktrínák és kötelmek feltétel nélküli teljesítése miért volt kifizetődőbb a hazaszeretetnél? Ezekre a kérdésekre ennyi idő távlatából és kellő kútfő hiányában nehéz megnyugtató választ kapni. Mindenesetre a fennmaradt csekély forrásanyag arra utal, hogy a Deák família körében ebből kifolyólag nem származott családon belüli konfliktus. Sőt! Amikor a nyugalmazott huszár alezredes jobblétre szenderült, Lajos öccse, az egykori forradalmár lelkületű honvédszázados azt kezdeményezte, hogy Tárnok falu központjában létesítsenek egy közterületet, amit néhai bátyja tiszteletére és emlékére Mihály térnek nevezzenek el.