Iránytű-díjjal tüntették ki a kanizsai mentőápolót, Both Gábort

Az Iránytű-díjban elsősorban az Országos Mentőszolgálat azon munkatársai részesülnek, akik elismerésre méltó munkájukkal, példamutató teljesítményükkel és a közösségért végzett tevékenységükkel a többi dolgozó, és különösen a fiatalok példaképévé válhatnak. Both Gáborral először nem a munkája kapcsán találkoztunk: két éve azzal került lapunkba, hogy egy három­hetes erdeifülesbagoly-fió­kát mentett a nagykanizsai Liszt Ferenc utcában.

A férfi kivételes empátiás készsége az egész életét végigkísérte, bár pályája kezdetén nem az egészségügyi vonalon indult el.

– Minden gyerek szereti a villogós, hang- és fényjelenségekkel vonuló kocsikat, de valahogy engem ezek közül is főleg a mentőautók nyűgöztek le – mesélte Both Gábor. – Ettől függetlenül mégis másik irányt vett az életem. A Mező-gimnáziumban közgazdász szakon érettségiztem, Szombathelyen a Pécsi Tudományegyetem kihelyezett szakán szociális munkás szakon szereztem diplomát. Bár fél szemmel láttam a mentőtiszti képzés indulását is, akkor a másik hivatásban rejlő szépségek tartottak lázban. A szociális szféra egyik ugyancsak izgalmas területére, a hajléktalan-ellátásba kerültem, a nagykanizsai hajléktalanszálló szociális koordinátori feladatait láttam el.

Emberekkel foglalkozott, igyekezett segíteni nekik, ami boldogsággal töltötte el ugyan, de nem érezte teljesnek az életét. Egyik szomszédja azonban mentős volt, és gyakran beszélgetett vele a hivatása kihívásairól és szépségeiről. A vízválasztó a 2013-as év volt, amikor is a zalakarosi mentőállomáson megüresedett egy hely, s Both Gábor mentőápolóként vállalta a feladatot. Egy belső vizsgát követően vonulhatott ugyan, de még felügyelettel.

– Éreztem, hogy jó lesz, de a munka felülmúlta az előzetes várakozásaimat, „hazataláltam” – tette hozzá. – Azonnal beiratkoztam a kétéves középfokú mentőápoló-képzésre, három évvel ezelőtt pedig megszereztem a felsőfokú szakképesítést is. A képzések mindegyike szerteágazó tudással ruházott fel, de persze a vonulások is rengeteg tapasztalatot adtak. Nincs két egyforma eset, mindegyikhez nagyfokú szakmai alázatra van szükség. A helyszíni ellátások során a tanultak mellett az érzékekre, megérzésekre kell hagyatkoznunk, hiszen körülöttünk nincs egy komplett, felszerelt kórház.

Both Gábor szerint az Országos Mentőszolgálat felhívásai, oktatóvideói nagyon sokat tettek azért, hogy az újraélesztések nagyobb számban legyenek sikeresek. A civilek megtanulták a szakszerű fogásokat, melyekkel segítenek a kiérkező bajtársaknak.

A mentőápoló felidézi egy zalakarosi szállodában történt újraélesztés emlékét. Egy csecsemőhöz riasztották őket, aki félrenyelte a tápszert. Elmondta: egy kisgyermek megmentésére tett kísérlet még nagyobb koncentrációt és felkészültséget követel meg a mentősöktől. Sikerrel jártak, sőt a szülőktől tudják: a kislány maradandó egészségkárosodás nélkül megúszta az esetet.

– A fürdővárosban egyébként hamar beilleszkedtem, a bajtársak segítettek, mindig számíthattam rájuk az eltelt évek alatt – folytatta. – Az eltökéltségemet és a szakma iránt érzett rajongásomat látva merülhetett fel a feletteseimben, hogy a mentőállomás vezetésével is megbíznak. Három éve látom el ezt a tisztséget, s idén májusban újabb megtiszteltetést ért, ugyanis a nagykanizsai mentőállomást is irányíthatom. Mindenütt arra törekszem, hogy minden bajtárs gördülékenyen, a megfelelő feltételek biztosítása mellett dolgozhasson. A feladataim ugyan az újabb felkéréssel megsokszorozódtak, ám ezt egy cseppet sem bánom, sok segítséget kapok a kollégáimtól, akik érzik, hogy együtt még jobbak lehetünk. Szerencsés vagyok, hiszen a családom, a párom minden elképzelésemben maximálisan támogat, így sokkal könnyebb ellátni a dolgaimat.

Hiába az extra kihívások, Both Gábor a mentőápolói feladatáról sem mondott le, ugyanúgy vonul a bajtársak oldalán. Az országos elismerésre pedig egyfajta megerősítésként tekint, hogy jó úton jár, s a jövőben igyekszik plusz inspirációt meríteni belőle.