Kisnyilasok a zalai népbíróság előtt

Ez részben a szövetségesek elvárása is volt, amelyet már az 1945. január 20-án megkötött moszkvai fegyverszüneti egyezmény is rögzített. Magyarország vállalta, hogy „közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”. Nem sokkal ezután meg is jelent a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete a népbíróságok működéséről. 

A népbíróságok és a vád képviseletére felállított népügyészségek szervezetére és működésére vonatkozó jogszabályokat az 1945. évi VII. törvénycikk foglalta rendszerbe. Eszerint a fő cél, hogy „mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket”. Ezért szakítottak azzal az alapvető jogelvvel, amely tiltotta a visszaható hatályú jogalkalmazást. Vagyis a népbíróságok olyan cselekményekért is büntetést szabhattak ki, amelyek az elkövetéskor hatályos jogszabályok szerint nem számítottak bűncselekménynek. Ezt azzal indokolták, hogy „nem maradhatnak büntetlenül azok, akik az országot romlásba vitték, akik tárgyi és személyi javainkat, de erkölcsi értékeinket is tönkretették”. De nemcsak a múlt bűneit akarták megtorolni, hanem az elkövetkező nemzedékeknek is üzenni kívántak: „a jövőben nem lehet felelőtlenül a nép sorsával játszani, és minden politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy akár tudatlanságból, akár rosszindulatból, de felelőtlenül játszik a nép sorsával, a szándékon kívül eső eredményért is a legsúlyosabb felelősség terheli”. 

A népbíróságok országos szinten már 1945-ben is több ezer üggyel foglalkoztak, így elég hamar megszületett az a felismerés, hogy a bíróságokat célszerű lenne tehermentesíteni, az erőforrásokat pedig a nagyobb súlyú ügyekre kellene koncentrálni. De politikai szempontból sem volt előremutató, ha parttalanná válnak az eljárások. Ezért 1945 szeptemberében a szociáldemokrata Ries István igazságügy-miniszter a népügyészségek vezetőihez címzett leiratában iránymutatásokat fogalmazott meg. Eszerint, ha a vádlott „kétkezi munkás, földműves, törpebirtokos, kisiparos”, az általa elkövetett cselekmény pedig „csekély jelentőségű”, továbbá a gyanúsított „nézeteit revidiálta” vagy korábbi magatartása „a fasiszta demagógia eredménye” volt, az eljárás megszüntethető. Ettől azt remélték, „megváltozik az az állapot, hogy a népbíróság kis egzisztenciák kis jelentőségű ügyeivel van elfoglalva, és a valódi feladat megoldására nem nyílik alkalma”. Más kérdés, hogy a kommunista párt térnyerésével a népbíróságokat egyre gyakrabban használták fel a politikai ellen­felekkel való leszámolásra. 

Zala megyében 1945 tavaszán Nagykanizsán és Zalaegerszegen szervezték meg a népbíróságot, illetve népügyészséget. A vádlottak jelentős része a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom tagságából került ki, akiket általában háborús és népellenes bűntettek elkövetésével vádoltak meg. Ugyanakkor az iratokat áttekintve úgy tűnik, a zalai népbíróságok különösen is érintettek voltak a „kis egzisztenciák, kis jelentőségű ügyeivel” kapcsolatban, hiszen a lefolytatott nagyjából ezer eljárás között csak elvétve találunk fajsúlyosabb ügyeket. A Nyilaskeresztes Párt egykori zalai vezetői még a háború utolsó napjaiban elhagyták az országot, közülük szinte senkit sem sikerült bíróság elé állítani. A népügyészségek látókörébe került több száz gyanúsított többsége pedig egyszerű párttag vagy fegyveres pártszolgálatos volt, tehát „kisnyilasnak” számított. Többségüknek a nyilasok hatalomátvétele, tehát 1944 októbere előtt nem volt kapcsolata a Nyilaskeresztes Párttal. Legalábbis ezt állították magukról. Arról azért nem szabad megfeledkeznünk, hogy a háború előtt Zala vármegye a nyilas mozgalom fontos bázisának számított. Társadalmi hátterüket tekintve jellemzően földművesek, napszámosok, kisiparosok, kiskereskedők, olajipari munkások, és szinte kivétel nélkül büntetlen előéletű, családos emberek voltak. Vagyis Zala megye esetében nem igazán állja meg a helyét az a korábbi évtizedekben hangoztatott állítás, mely szerint kizárólag felfegyverzett bűnözők és verőlegények álltak a párt szolgálatába. De kétségkívül ezekre is akadt példa. 

Azt, hogy miért csatlakoztak a párthoz, illetve annak fegyveres pártszolgálatához, általában a pártagsággal járó vélt vagy valós előnyökkel, egzisztenciális okokkal vagy a kényszerítő körülményekkel magyarázták. Tipikusnak tekinthető tehát B. József esete, aki az alábbiakat mondta jegyzőkönyvbe: „1944 december elején, Keszthelyen megjelent a nyilasoknak egy plakátja, amelynek értelmében minden katonaköteles férfinak azonnal be kellett vonulnia. Minthogy engem 1944. szeptember 29-én besoroztak katonának, nekem is be kellett volna vonulnom a plakát értelmében. Én azonban nős, 3 gyermekes családapa vagyok, és ezért nem akartam bevonulni. Hallottam, hogy azok, akik beléptek a Nyilaskeresztes Párt fegyveres pártszolgálatába, nem vonulnak be, ezért azután én is jelentkeztem pártszolgálatosnak.” Többen azt is kiemelték, hogy a szolgálatért fizetség járt, általában havi 400 pengő, bár a párt csak az első két hónapban tudott fizetni. De a háborús körülmények között, amikor egyre nagyobb méreteket öltött a nélkülözés, az időjárás pedig egyre téliesebbre fordult, arra is akadt példa, hogy egy pár új bakancsért is vállalták a szolgálatot. 

A pártszolgálatosok jellemzően járőrfeladatokat láttak el, felügyelték a közrendet, jelen voltak a zár alá helyezett, egykor izraelita tulajdonban volt üzletek árukészletének kiárusításakor, s a katonaszökevények utáni razziákon is részt kellett venniük. Mentesültek viszont az erődítési munkálatok alól, sőt, sok esetben ők szedték össze és kísérték munkára a civileket. A népbíróság előtt Sz. Sándor így vallott minderről: „a pártiroda előtt többször őrt álltam karszalaggal és fegyverrel. Éjjel járőrszolgálatra voltam beosztva a vasútig oda és vissza. 2-3 esetben a csendőrséghez lettem kivezényelve portyázásra Keszthelyen kívül, ha vannak csellengő katonák, szedjük össze őket, de nem szedtünk össze egyetlen katonát sem, egy alkalommal sem. Ebben a járőrben egy csendőr, egy honvéd és én voltam együtt.” 

De hivatkozhatunk a nagykanizsai E. István hasonló tartalmú vallomására is: „1945 január havában a szolgálatot leventepuskával láttuk el és csak később kaptunk rendes fegyvert. Én legtöbbször kapuőri szolgálatot teljesítettem és két ízben razzián is részt vettem. A közrendészeti razziákra azt az utasítást kaptuk, hogy össze kell szedni minden olyan egyént, aki kellőképpen magát igazolni nem tudja, katonaszökevény-gyanús vagy csavargó nő, vagy azzal gyanúsítható, hogy az úgynevezett feketepiacon működik. A razziákon én nem állítottam elő senkit.” Az idézett pártszolgálatosok talán valóban nem tudtak vagy akartak senkit előállítani, de érdemes felidéznünk az egykori Zala megyei főispán, gróf Teleki Béla naplóbejegyzését, amelyben így számolt be egy 1945 február elején Zalaegerszeg környékén megrendezett razziáról: „Egész nap riadó és razzia a csellengő, bujkáló egyének összeszedésére, az eredmény várakozáson felüli (400-500 fő)”. 

A háború végén a nyilas vezetők menekülését sok esetben szintén a pártszolgálatosoknak kellett segíteniük, erre néhány hónappal később a népbíróság előtt Gy. Sándor így emlékezett vissza: „Ez év nagyhetének keddjén a vezetőség holmiját feltették egy lovas kocsira és főbe lövés terhe mellett nekem megparancsolták, hogy én kísérjem el a kocsit. Így kerültem ki Németországba, illetve Ausztriába, honnét önként visszatértem.” 

A népügyészek és népbírók tehát nem voltak könnyű helyzetben, amikor dönteniük kellett az eléjük került kisnyilasok sorsáról. A vádlottak a háborús szükséghelyzetre, a katonai bevonulástól való félelmükre vagy éppen ideológiai képzetlenségükre hivatkoztak, miközben az ügyészek igazán súlyos bűncselekményeket néhány kivételtől eltekintve szinte senkire sem tudtak rábizonyítani. Ugyanakkor az egyre inkább kommunista befolyás alá került sajtó harsányan követelte a fasiszták és náci kollaboránsok megbüntetését, sőt nem egy esetben a népbírók vagy a népügyészek személyét is támadták. Így nem csoda, hogy főként Nagykanizsán többen is visszaadták megbízatásukat. Mindennek következtében a vádemelés és ítélkezés gyakorlata meglehetősen következetlen és ellentmondásos volt. Főként az első hónapokban tucatnyi ügyben ejtették a vádat arra hivatkozva, hogy az illető nem az értelmiséghez tartozott és a nyilas mozgalommal „nem belső lelki fejlődés” eredményeként került kapcsolatba. 1945 második felében érezhetően szigorodtak az ítéletek, az indoklásban általában az szerepelt: a vádlott közvetlen vagy közvetett kényszer nélkül csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz, és „nem vezető jellegű cselekményeivel segítséget nyújtott a pártnak a hatalom megtartásához”. Ezen esetekben általában hat hónaptól három évig terjedő letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, továbbá az elítéltet öt vagy tíz évre megfosztották a politikai jogok gyakorlásától. Az egykori párttagok azonban később is számíthattak a hatóságok figyelmére, a rendőrség illetékes ügyosztályai gyakran még az 1960-as években is jelentéseket készítettek róluk.