Így látta Laoszt, a világ legbombázottabb országát Szijártó Zsófi

Jelenleg a japán „El camino” zarándokutat kezdték el, ám arra is volt ideje, hogy szerkesztőségünknek elküldje beszámolóját, melyben most laoszi élményeiket összegezte, legközelebb pedig Kambodzsa csodálatos világáról olvashatnak.

„A thai „kényszerpihenőt” követően, testileg és lelkileg is ismét készen álltunk az újabb adagnyi élményre és kalandra. Negyedik országként, a Thaifölddel határos Laoszt tűztük ki célul. Őszintén megmondva, korábban szinte alig tudtam valamit erről a titokzatos országról, ám az egy hónapos tartózkodásunk során, rengeteg élménnyel, információval gazdagodtunk, így azt hiszem sikerült hiteles képet alkotni magunkban róla. Eddig minden országban megláttam a szépet, de az az igazság, hogy Laosz örökre belopta magát a szívembe. Szerelem volt első látásra. Hálás vagyok, hogy még sikerült látni azt a különleges varázst, amelyet már sok ázsiai ország elveszített a globalizáció miatt.

Az első pár napot a fővárosban, Vientiánban töltöttük, amely egy igazán csendes, ugyanakkor bájos város a Mekong folyó partján. Ezt követően, észak felé vettük az irányt, az egyik megyeszékhelyen, Phonsavanban szálltunk meg. Innen aztán bejártuk a környéket és szomorúan szembesültünk az ország tragikus múltjával.

Azt tudni kell, hogy Laosz a legbombázottabb ország a világon. Bár nem vett részt a vietnámi háborúban, az amerikaiak mégis 2 millió tonnányi bombát dobtak le rá, mégpedig azért, mert a Ho Si Minh-ösvény haladt át rajta. Félelmetes belegondolni, hogy a bombák 30%-a fel sem robbant a földet érés során, így mind a mai napig sokan halnak meg vagy sérülnek meg ezek miatt, főleg gyermekek. Ennek a veszélyét mi, a biztonságban szocializálódott emberek szinte fel sem tudjuk fogni.

A kilenc évnyi bombázás nem múlt el nyomtalanul. Jártunk olyan faluban, ahol bombákból készítenek kanalakat, és egyéb használati tárgyakat, sőt olyan faluba is eljutottunk, ahol a kazettásbombák tokját építőanyagként használják, például kerítést építenek belőlük. Beszéltünk a háborút túlélőkkel, köztük olyan személlyel is, aki pár éve egy robbanás következtében veszítette el a látását. Álltam hatalmas bombakráterek közepén is, amelyről a magasból drónfelvételek is készültek, s szinte megelevenedett előttem az a pusztítás, amelyet a háború hozott magával. A szívünk szakadt meg, keserű és megterhelő érzés volt mindezt látni. Különleges engedéllyel, részt vettünk két bomba hatástalanításában is, amely nem mindennapi élmény volt. Fantasztikus érzés tudni, hogy két veszélyforrással kevesebb fenyegeti a helyi lakosságot és ennek mi is a részesei lehettünk.

Phonsavan után a déli országrész felé haladtunk. A nagy távokat alvós buszokon tettük meg, amely szintén nagy újdonságot jelentett. Ezt úgy kell elképzelni, mint a kupés vonatokat, ugyanolyan fekvőhelyekkel rendelkeznek. Elsőként a Bolaven Magasföldnél álltunk meg, ahol Pakse városában egy helyi lány fogadott be minket. A környéken gyönyörű vízeséseket csodálhattunk meg, továbbá kávéültetvényen is járhattunk. Kávékedvelőként, felejthetetlen élmény maradt látni az olykor 2-3 méter magasra nyúló kávécserjéket. Természetesen a kóstoló sem maradhatott el. Nem szeretnék túlozni, de életem eddigi legfinomabb kávéját ihattam itt meg, egy útszéli fabódéban. Ez a megtapasztalás is abban erősített meg, hogy a legegyszerűbb dolgok, sokszor egyben a legnagyszerűbbek is.

Az utolsó napokat egy idilli környezetben, a Mekong szigetvilágánál, az úgynevezett „4000 szigetnél” töltöttük, azon belül is Don Deten. Itt még nagyon gyerekcipőben jár az infrastruktúra, a helyiek nagyon egyszerű körülmények között élnek, ugyanakkor harmóniában a természettel.

Élveztük minden percét és legszívesebben lelassítottuk volna az idő múlását, de sajnos a vízumunk lejárati ideje már sürgetett minket.

Búcsúzóul, Laosz értékes útravalóval ajándékozott meg minket. Arra tanított, hogy legyünk hálásak mindazért, amink van. Sajnos a világ számos helyszínén nem adottak olyan feltételek, körülmények, amelyek számunkra teljesen megszokottak és természetesek. Gondolok itt a biztonságra, tiszta ivóvízre, a tanulás lehetőségére vagy csak arra, hogy például a legtöbb magyar gyermeknek lehet gyermekkora, amelyet nem munkával, hanem játékkal tölthet. Ezeket az értékeket felismerve rájövünk, hogy mekkora kincsnek vagyunk birtokában”.

Legközelebb Zsófi kambodzsai élményeinek összegzésével folytatjuk sorozatunkat.