Papként a frontvonalon, ahol lőnek

Ősidőkre vezethető vissza a papok részvétele a katonaság életében. Gondoljunk csak arra, hogy a hun vezér, Attila is pogány papjaival próbálta megjósoltatni a catalaunumi csata kimenetelét. Magyarországon rendezett formában a Habsburg-birodalom idején, 1773-ban létesült katolikus tábori lelkészi szolgálat. Az első világháborúban már a protestáns lelkészeket is bevonták a munkába. Létszámuk a második világháború után folyamatosan csökkent, az utolsó tábori lelkészt 1955-ben nyugalmazták - a rendszerváltás után azonban a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény kimondta, hogy a katonának is joga van a vallásukat gyakorolni, ezért 1994-ben az állam minden történelmi egyházzal megállapodást kötött, és létrehozta a római katolikus, a protestáns és a zsidó tábori lelkészi szolgálatot.



Szabó Oszkár: „Nemcsak lelkészként, hanem egyfajta pszichológusként tekintettek rám a katonák”
Fotó: Varga György

- Ebben a városban egykoron három laktanya is működött, katonák és tisztek ezrei dolgoztak itt. Közülük ma is számosan Nagykanizsán vagy a környékén élnek, ezért tartottuk fontosnak azt, hogy eljöjjek, és megszólítsam őket - magyarázta Oszkár atya, akit lelkigyakorlata kezdetekor, a péntek esti szentmisére hagyományőrző huszárok kis csapata kísért be a Jézus Szíve Plébániatemplomba. A lelkész ott a gyóntatószékben várta a hozzá fordulókat, ám nem titkolta: mise után mindenkit vár, hogy kötetlenebb formában is elbeszélgessenek.

Mint elárulta, 1994-ben vált tábori lelkésszé - előtte káplánként szolgálta az egyházat. A tábori püspök kérésére azonban Pécsre utazott, s ott csatlakozott a magyar hadsereghez.

- Az egyház egyfajta előretolt részének tekintem magamat, aki szó szerint a frontvonalban, a munkahelyükön gondoskodik a hozzá forduló lelkekről - jelezte Szabó Oszkár. - Ez a nagy különbség egy plébános és egy tábori lelkész között: hozzá egy település vagy annak kisebb-nagyobb része, hozzám pedig katonák és családjaik tartoznak.

Oszkár atya rendkívül fontosnak tekintette a tábori püspöktől kapott megbízását. Olyannyira, hogy immár túl van két veszélyes kiküldetésen is: a magyar katonákkal együtt elment Koszovóba és Irakba is.

- Meg kell mondanom őszintén, Koszovóban nem kellett túlságosan félni, meglehetősen békésen teltek a napok. Amikor onnan hazajöttem, pont akkor kerestek jelentkezőt, aki az Irakba induló kontingenst elkísérné. Nem sokat gondolkodtam: ott sem voltam még, tehát önként vállaltam a feladatot.

Az ázsiai kiküldetés azonban korántsem volt olyan veszélytelen a katolikus pap számára. Ennek ellenére az őrnagyi rangot viselő lelkész lelkiismeretére hivatkozva jelezte elöljárói számára: bár az előírásoknak megfelelően viseli a pisztolyát, azt semmikor nem fogja használni, még ha a saját életét mentené is meg vele.

- Nemcsak lelkészként, hanem egyfajta pszichológusként tekintettek rám a katonák. Arra, hogy mennyire veszélyes hely Irak, szerintem akkor jöttek rá igazán, mikor megtámadták az egyik konvojunkat. Másnap indulás előtt jöttek hozzám, és kérték, hogy áldjam meg a járműoszlopot. Természetesen teljesítettem a kérésüket - haza értek mind, szerencsésen. Sajnos a katonák láttak nagyon durva dolgokat. De megtapasztalhattuk a veszély nagyságát mindannyian, amikor a táborunkat kezdték el lőni a távolból, aknavetők segítségével.

A külföldön dolgozó magyar katonák problémáiról csak általánosságokban beszélhetett Oszkár atya, hiszen őt is köti a gyónási titok megtartásának kötelezettsége. Mint mondta, leginkább a katonai hierarchiával, valamint a családtól való távolléttel kapcsolatos gondokkal keresték meg őt a magyar hadfiak.

- A jövőmről egyelőre nem tudok sokat - mondta beszélgetésünk végén a kaposvári tábori lelkész. - Elképzelhető, hogy ismét kimegyek Koszovóba, de tudni kell: katona vagyok, márpedig a hadseregnél semmi sem biztos.