A hatalom és az ember

A legújabb változat annyiban különbözik az említett két műtől, hogy ténylegesen Zimbardo kísérletének adaptációját látjuk, egyetemistákkal, a Stanford iskola falai közt.

A történet egyszerű: huszonnégy fiatalt kiválasztanak a szóban forgó teszthez. Néhányuk őr, a többiek rabok lesznek az átalakított intézmény falain belül. Két hetet kell kibírniuk, s bár szimulációról van szó, a lehető legreálisabban szeretnék szemléltetni a börtönélet viszontagságait. Ez pedig maradéktalanul sikerül is.

Zimbardo kísérlete azért érdekes, mert még ő maga sem számított rá, hogy az alapötletéből mennyire más fog kialakulni a végére. A különböző viselkedésformák tanulmányozása mellett, leginkább a hatalommal való visszaélés ékes példája manifesztálódott ebben a végül mindössze hat naposra degradált tesztben. Az első nap még nem veszik túl komolyan a dolgot a srácok, kialakulnak a klikkek, kik a hangadók és kik maradnak a háttérben. A rabok lázadoznak, az őrök pedig kénytelenek szankciókat bevezetni, s mivel a testi fenyítés tiltott, ezért tornagyakorlatokkal és verbális megalázással igyekeznek fenntartani a rendet. Már két nap után hatalmas változások állnak be az alanyok viselkedésében. Néhányan megtörnek, mások alkalmazkodnak a rabok közül, az őrök pedig egyre jobban élvezik, hogy kvázi bármit megtehetnek, amit csak akarnak.

A kísérletet két hétre tervezték, ám hat nap után végét kellett vetni

A történetben vannak vakfoltok és lyukak, egy-egy szereplőről nem tudunk meg semmit, miután kikerül a képből. Ez egyfelől hátrány, mert felszínessé teszi a filmet, ugyanakkor előny is, mert növeli a klausztrofób hangulatot, mivel a néző sem hagyja el a börtönt, azaz az egyetemet. Csak a cellák és a pszichológusok megfigyelőszobája áll rendelkezésünkre, ezáltal mi is a kísérlet részének érezzük magunkat. Könnyen kikövetkeztethető, hogy Kyle Patrick Alvarez filmjét nem könnyű végignézni, sőt. Borzasztóan kényelmetlen és feszengő érzés, amikor több jelenetben is hosszú perceken át azt kell átélni, ahogy embereket aláznak meg pusztán erőfitogtatás és szórakozás céljából. Tökéletesen szemléltetik, hogy mennyivel sokkolóbb és nyomasztóbb tud lenni a mentális és szavakkal történő megalázás, mint a fizikális. A néző pedig ennek a hatalmas morális tesztnek a közepén találja magát, millió kérdéssel a fejében. Én mit tennék ha rab lennék, illetve meddig mennék el őrként? Vagy mint a teszt kiötlője, meddig mehetek el Istent játszva és rángathatom a bábjaimat, akik amúgy érző lények? Erre rátesz egy lapáttal a filmvégi interjúsorozat, amiből szintén érdekes és elgondolkodtató dolgok derülnek ki.

A színészekre nem lehet panasz, Hollywood legtehetségesebb fiatal felnőttei mind itt vannak: Ezra Miller, Ty Sheridan, Thomas Mann, Johnny Simmons és még sorolhatnám, az idősebbek közül pedig Billy Crudup alakít fantasztikusat.

A Stanfordi börtönkísérlet igaz történet mivolta nélkül is roppant kemény, pszichológiailag kiválóan felépített lélektani dráma és thriller keveréke lenne, így azonban még erőteljesebb élményt ad. A „vajon én mit tettem volna” kérdésre pedig nem egyszerű választ találni.