A szüleim elválnak, mert rossz voltam… - Gyászról és egyéb veszteségekről Singer Magdolnával

2017. április 29., 09:00 szerző: Magyar Hajnalka fotós: Pezzetta Umberto
komment
Az élet súlya néha úgy ront ránk, mint egy hordalékot görgető szökőár. Ezt élhettük át a Pszicho Estek sorozat legutóbbi, szezonzáró rendezvényén.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az egyik résztvevő ugyanis olyan drámai kitárulkozással lepte meg a közönséget, hogy megállt a levegő a Keresztury VMK kávéházában. S akinek mondandója kiváltotta a spontán önvallomást: Singer Magdolna gyásztanácsadó, tréner. De azt is írhatnám, hogy 4 gyermekes, kétszer elvált családanya. Vagy hogy 17 kötetes író. Vele beszélgetett ugyanis Nagy Réka klinikai szakpszichológus gyászról, válásról, veszteségről.

- Gyerekkoromban nem készültem gyásztanácsadónak, 15 évig dekoratőrként, kirakatrendezőként dolgoztam. Rettentő rossz tanuló voltam, bár elolvastam egy könyvtárra való könyvet - kezdi a bemutatkozást Singer Magdolna. - Aztán 40 évesen méhnyakrákkal kórházba kerültem. Megfogadtam, ha meggyógyulok, elmegyek önkéntesnek haldoklók mellé. Felépültem...

Tíz évet önkénteskedett a hospice szolgálatnál, s közben, 45 éves kora után kezdett el valójában tanulni. Három diplomát szerzett, a gyásztanácsadói ismereteket Polcz Alaine és Pilling János képzésein sajátította el. No és persze a gyakorlatban, hiszen újabb tíz év következett a hospice-ban, ezúttal gyászcsoportvezetőként.

- A haldoklóktól tanultam a legtöbbet, ott végképp lehullnak az álarcok - mondja.

Mi a veszteség? Nem minden, ami elsőre annak látszik. Singer Magdolna a rákbetegséget élete legnagyobb ajándékaként élte meg, mert ez terelte a valódi hivatása felé. Nem tudhatjuk előre, hogy egy traumatikus esemény milyen fordulatot hoz, még a legnagyobb dráma, csapás is magában rejti a személyiségfejlődés lehetőségét.

Singer Magdolna: – A haldoklóktól tanultam a legtöbbet…
Fotó: Pezzetta Umberto

- A gyászolókkal szemben rengeteg elvárást táplál a környezet, s maguk a gyászolók is magukra kényszerítenek sok sztereotípiát - mondja. - Ha egy anyát, a gyermeke elveszítése után valaha is boldognak lát a környezete, könnyen megbélyegzik. Pedig micsoda igazságtalanság a külsőségek alapján ítélkezni. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy mit érez, másrészt pedig eleve elvitatjuk, megtagadjuk tőle a megbékélés lehetőségét.

A megbékélés ajándékában persze csak akkor lehet részünk, ha megküzdöttünk a veszteséggel. Korábban sokat hallhattunk a gyászmunka öt szakaszáról - tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás -, ám a korszerű gyászelmélet már nem fázisokban gondolkodik, dinamikus rendszerként kezeli a feldolgozást. Eszerint a gyászoló két fókuszpont között oszcillál ide-oda. Az egyik állapot fókuszában maga a veszteség áll, a másikéban pedig a veszteséggel járó következmények sora (bizonyos szerepek átvétele, új identitás - pl. özvegy - kialakítása). A felépülés akkor a legsikeresebb, ha a gyászoló nem ragad bele egyik állapotba sem.

- A gyászfolyamat kulcsa az érzelmek átélésében és kifejezésében rejlik. E tekintetben a férfiakra nézve kész csapás, hogy ők nem sírhatnak - folytatja Singer Magdolna, akinek megjelenés előtt álló könyve, a Férfifájdalom éppen az erősebb nem veszteségeit dolgozza fel. - A férfiak az érzelmek nyílt vállalása helyett gyakran pótcselekvésekbe menekülnek, az egyik riportalanyom például szerelmi bánatában (ez is gyász) fél éven át minden nap kigyalogolt a belvárosból Szentendrére.

Korunk nem kedvez a gyásznak, a világ azt várja el, hogy mosolyogj, lépj tovább, engedd el...

- Pedig dehogyis kell elengedni - cáfol a szakember. - Ehelyett törekedjünk egy újfajta, szimbolikus kötelék kialakítására, ami a szereteten alapul. A gyermeküket elvesztő szülők gyakran azért ragadnak bele a gyászba, mert úgy érzik, ez az utolsó kötelék. Ez nem igaz, így csak saját maguk akadályozzák meg, hogy a gyászon túl feltörjön a megbékélés érzése. Hiszen az elveszített iránt érzett szeretet nem hal meg, csak elő kell tudni hívni. Avval sem szabad gyötörni magunkat, hogy miért nem voltunk jobbak, kedvesebbek az elveszítetthez. Ez ördögi kör, hiszen mindig lehettünk volna még jobbak...

A válás ugyanúgy veszteség és gyász, mint egy szerettünk elveszítése, sőt, néha rosszabb, mintha meghalt volna a másik. Hiszen az ex nem tűnik el a szemünk elől, jön a gyerekhez, esetleg bántó megjegyzéseket tesz, új kapcsolatba kezd.

- Csak látszat, hogy könnyű kilépni egy házasságból, a váláshoz sokszor nagy bátorság kell - fejti ki Singer Magdolna. - Sokan mondják, alig vártam, hogy megszabaduljak a gazembertől, aztán most sem jobb... A feldolgozás időbe telik, átlagosan 1-4 év a tartama. A nők hajlamosak rá, hogy azt higgyék, a férfiaknak könnyebb. „Én beledöglök, ő meg fütyörészve odébbállt..." Ez azonban csak a felszín, megsínylik ők is. Főként, ha a játszmába áldozatul dobják a gyereket is.

Mint megtudjuk, Amerikában létezik a próbaválás intézménye, amit akkor érdemes kipróbálni, ha a felek között van még szeretet, de gyötrelmes az együttélés.

A válás és a haláleset a kisgyermekeket érinti legérzékenyebben. Gyakran saját viselkedésüket látják a történések mögött, s a hiányzó ismereteket félelmekkel pótolják ki. Apa meghalt, mert nem fogadtam szót, a szüleim elválnak, mert rossz voltam. Ha ezt még a szülők acsarkodása is tetézi, valóban súlyos sebet kaphat.

- Holott létezik normális válás, ami után a gyerek viszonylag gyorsan felépül - halljuk a biztató alternatívát Singer Magdolnától. - Ehhez azonban az kell, hogy ne törjön ki háború. A szülők mindig tisztelettel beszéljenek a másikról, fékezzék az indulataikat, minden törekvés a megbékélés felé mutasson, valamint a távol élő szülő továbbra is törődő, szeretetteljes kapcsolatban legyen a gyerekével. Ideális esetben a válás a család átstrukturálódását jelenti: a szerelem már nem köti össze a feleket, de életük végéig szülőtársak maradnak. Persze ezt az egyensúlyt is felboríthatja egy új partner, vagy új féltestvérek érkezése. De ez már egy másik történet.

Ne ásd el magad!

Gyászoló, vagy elvált barátunkat gyakorta igyekszünk avval vigasztalni: minden veszteség magában rejti az újrakezdés lehetőségét. Ám ha őszinték akarunk lenni, inkább kényszer az. Hiszen a veszteséget átélő pont az új helyzet ellen tiltakozik, s a régit sírja vissza. Ne tömjék az ő fejét rózsaszín megújulással, amikor épp zuhan ki a világ fenekén. Minden összedőlt, vége, eltemettük/ elszerették. Semmi sem a régi... Hoppá. Való igaz, semmi sem a régi. Más lett a napok ritmusa, máshova kerültek a súlypontok, más feladatokkal szembesülünk. Új dolgokat tanulunk és tapasztalunk, új módon viszonyulunk a környezetünkhöz, máshogy tekintünk önmagunkra is. Azt persze senki nem állítja, hogy ez könnyű. De megtörténik velünk. Miközben kikérjük magunknak az újrakezdés lehetőségét, már derékig benne állunk. Lehet, kell egy kis idő, míg ezt észrevesszük, ahhoz meg bizonyosan, hogy bűntudat nélkül felvállaljuk: jót, növekedést is hozhat a változás. Ezt talán önmagunknak a legnehezebb beismerni, mert az önvád azt sugdossa, a másik emlékén esik csorba, ha jól merészeljük érezni magunkat. Pedig az emlék olyan, ahogy magunkban megőrizzük, miért volna kevésbé becses attól, hogy nem ássuk el a saját lehetőségeinket. Mi lenne, ha kövek helyett felszabadultsággal töltenénk fel a lelkünket..? És arra is akad példa, hogy a veszteségnek látszó történés meglepetéssel szolgál. A szakember elmesélte: egy családban több egészséges gyermek után született egy Down-kóros baba. Az anyuka szégyellte. Olyannyira, hogy a kertek alatt sompolygott a babakocsival. Önmaga előtt persze ezt szégyellte leginkább. Hogy mi lett velük? Épp ez a gyerek adott a családnak annyi erőt és szeretetet, hogy az egész életük, értékrendjük jobbá, nemesebbé vált.

Magyar Hajnalka

2017. április 29., 09:00 szerző: Magyar Hajnalka fotós: Pezzetta Umberto

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...