Egykori kollégáink írták - Az újságíró szakma veszélyei

A ló állt a fagyban, és gőzölgött. Ezt a mondatot Pánczél Pista írta le egy vidéki riportja elején. Akkoriban még híre-hamva sem volt a digitális világnak, a derék négylábúról szóló mondat is egy mechanikus írógépen született meg. Az életképeket az olvasók fejben játszották le, mindenki privátban mozizott, saját képzeletük szárnyán repültek a falusi kocsma elé, a dermedt hidegben, ahol a kocsihúzásban kihevült állat jelenléte egyet jelentett azzal, hogy a gazda odabent valami melegítő után nézett. E színes beszámolók elkészítése jelentette a 80-as években a napilapos újságírás legélvezetesebb részét. Hét közben a gazdasági rovatban gyártottuk a termelési jelentéseket, és hetente egyszer kiszállásra mentünk. Általában egy fotós meg két újságíró indult útnak, és begyűjtöttek fél tucat cikkhez való alapanyagot. A dolgok többnyire simán mentek, de azért nem mindig.

Egyszer késő ősszel valahová a Mura mentére indultunk Polgár Tamás fotóssal, és Bozsér Erzsivel, a mezőgazdaság nagy tudorával. Betértünk egy tsz-központba, ahol nagy jókedvvel fogadott bennünket az elnök, mint kiderült születésnapja volt. - Ünnepeljünk! - mondta, igyunk az egészségére. Nem volt mit tenni, nem lehetett megsérteni a házigazdát. Tamás vezetett, ő nem ihatott. Erzsi egy konyakot elfogadott, de az elnök hármat töltött, hiszen hárman voltunk. Megittam kettőt, hiszen úgyis megyünk... De nem tudtunk szabadulni. Újabb és újabb három kupica konyak jelent meg az asztalon. Amikor hazaértünk, a kollégáim a klasszikus szokás szerint betámasztottak az ajtóba, és becsengettek. A többit a feleségemtől kéne megkérdezni.

A vidéki utaknak másféle veszélyei is voltak. Kiss Ferivel, a nagyszerű fotóssal jártuk a jégbordás, síkos 74-est. Egyszer csak Feri felkiáltott! Láttad, Atya!? És padlóféket nyomott, hogy majdnem keresztbe állt a Zsiguli. Én bizony nem láttam semmit. De ő kiugrott a kocsiból, visszafutott vagy száz métert, ahol egy kanalas kotró állt az út mentén egy nagy befagyott pocsolya szélén. A jég tükörsimán feszített a szántás széléig. Az alacsony Nap éles fehér fénnyel világított, s a kotró sziluettjét kínai tussal festette fel erre a kanavászra. Csodás sorozat lett belőle.

Voltak meleg helyzetek is. Egyszer az Egyesült Izzó nagykanizsai gyárában néztük meg az üvegöntést. A körtéket gyártó ribbon gépsor csak úgy falta az alapanyagot, s az olvadt üveg vastag sugárban folyt. Az üvegolvasztó kemence környéke igazán forró hely volt. De a kíváncsiság mindent legyőzött. Amikor a szakik megkérdezték, hogy meg akarom-e nézni a kemencében a majd 1500 fokos olvadt üveget, nem haboztam bemenni arra a szűk folyosóra, ahol a kémlelőnyílások voltak. Iszonyatos hőség áradt a kemencéből, mintha egy vulkán belsejébe mászott volna be az ember. Gyorsan rájöttem, innen tisztulni kell, amilyen gyorsan csak lehet. Csakhogy a szakik ott álltak a folyosón köztem és a kijárat között. És kedélyesen trécseltek velem. Aztán végül, amikor már látták, hogy lassan leég rólam a gatya, kiengedtek kegyesen. Soha nem éreztem olyan kellemesen hűsítőnek levegőt, mint a kemence előtti platformon az ötven fokot. Álltam a hőségben és gőzölögtem.

Meixner Zoltán