Filmjegyzet

Deadpool - Egy öntörvényű antihős

2016. február 20., 05:13 szerző: Péter Zsombor
komment
Manapság a szuperhősfilmek számítanak a nagy stúdiók aranytojást tojó tyúkjainak. Minden maskarás igazságosztó dollár százmilliókat termel, a Marvel pedig évek óta szállítja látványos, szórakoztató, ám könnyen felejthető produkcióit. A Deadpoolra több mint 10 évet kellett várni, de megérte, ugyanis szembemegy szinte mindennel, amit a Marvel képvisel.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Wade Wilson (Ryan Reynolds) zsoldosként keresi a kenyerét, megismerkedik az örömlány Vanessával (Morena Baccarin), a boldog életet azonban beárnyékolja hősünk rákbetegsége. Gyógymód gyanánt aláveti magát egy titkos szervezet kezelésének, amitől a felismerhetetlenségig eltorzul, de öngyógyító képességre tesz szert. Ettől kezdve maskarát ölt és két célja van: megtalálni a szerelmét, és bosszút állni azon, aki ezt tette vele.

A Deadpool, Ryan Reynolds szerelemprojektje, hosszú évek óta lobbizott, hogy elkészülhessen a film. A producerek viszont nem akartak beállni a nem éppen családbarát, szabad szellemű antihős mögé, végül sok-sok huzavona és egy kiszivárgott tesztfelvétel után, a zsánerben aprópénznek számító 58 millió dollárból készült el a film. Reynoldsék végig kitartottak az elképzelésük mellett, és a rajongók által követelt, fergeteges humorú, vérgőzös mókát szolgáltattak.

A Deadpool egyértelműen a főszereplő miatt érdekes, ugyanis nem egy klasszikus hősről van szó. Tudja magáról, hogy fiktív alak, rendre kiszól a nézőkhöz, be nem áll a szája, a rosszfiúkat pedig nem a dutyiba, hanem a hullaházba küldi. Ez a fajta bátor és tökös kivitelezés pedig úgy kellett a műfajban, mint egy falat kenyér. A komplett film olyan, mint maga Deadpool, ez már a zseniális főcímből kiderül. Rengeteg filmes utalást, önreflexív, szarkasztikus beszólást kapunk. Reynolds nem fél porba alázni a saját karrierjét, de a komplett Marvel-univerzum is számos fricskát kap. A címszereplő nem akar hős lenni, nem akar csatlakozni az X-Men mutáns csapatához, a saját dolgával törődik. Az egyre megalománabb szuperprodukciók után felüdülés, hogy nem a várost, országot, bolygót vagy a galaxist kell megmenteni, szimplán a bosszú (és persze a nő) szolgál motiváció gyanánt. A Deadpool lendülete kis túlzással végig kitart, noha, eredettörténet lévén, vannak lassabb periódusai. Mégsem zavaró a romantikus szál vagy az akciót megakasztó visszaemlékezések, a cselekmény így kerek és egész. Tim Miller rendező azért itt-ott elsüti a sablonokat és kompromisszumokat köt. El tudtam volna viselni még több kikacsintást és öniróniát, de így sem panaszkodhatunk, ennyire szórakoztató és bátor szuperhősfilmet ugyanis emberemlékezet óta nem láttunk.

A Deadpool úgy passzol az X-Men filmek és a Marvel univerzumába, hogy közben teljesen kilóg onnan. Nem tökéletes, de végre tudták, hogy ennek a karakternek a kultusza milyen produkciót kíván, és a rajongók megkapták, amire vágytak. Erre a filmre nem fogjuk elvinni a gyermekeinket, ez nem az a habos-babos sztori, de a laikusok és a téma szakértői is egyetérthetnek abban, hogy Deadpoolhoz nem passzol a családbarát kivitelezés. Reméljük, a folytatás is megtartja majd az előd erényeit, mert ennyire szórakoztató bűnös élvezethez ritkán van szerencsénk a mozikban.

Péter Zsombor

hozzászólás
2016. február 20., 05:13 szerző: Péter Zsombor

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Hozzászólások