Egy bőrönd rejtette élete hangszerét a zalai Novák Attilának

A fiatalember tiszta, andalító hangokat csalogat elő harmonikájából: olyannyira, hogy fel is figyeltek rá neves művészek. Mi több, a közelmúltban rangos szakmai versenyeken is elismerték a tehetségét.

Ám természetesen hosszú évek munkája, a sok, gyakorlással töltött idő is hozzájárult ahhoz, hogy a fővárosi Weiner Leó Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskolába járó fiú három kimagasló díjat érdemeljen ki.

- Magam sem hittem, egyszer mindez valóra válik – nevetett Attila. – Különösen, hogy harmonikán, mivel annak idején zongorázni tanultam. Gelsére jártam általános iskolába, a szüleim irattak be zenei képzésre, a tanítási órák után. Állítólag jó hallásom volt, érdekelt a zene, de különösebben nem voltam elhivatott. Németh Lászlóné vett a szárnyai alá. Szerettem az óráit, a hangszert is. A tanárnő egyszer hozott magával egy nagy bőröndöt. Ehhez hasonlót már láttam, otthon, édesapám dolgai közt. A tanárnő kinyitotta előttem ez a hatalmas „dobozt". Persze, hogy harmonika volt benne – mosolygott a fiatalember.

Azonban tévedés azt hinni, azonnal kézbe is vehette. Attila elárulta: azt ki kellett érdemelni, hogy hangszerhez „nyúlhasson". Meg úgy volt vele: ugyan vonzotta a hangszer, ám csak annyira, mint a többi. Mert furulyázni is elkezdett, sőt, egy „merényletre" is vetemedett. Az iskolában „zenész" volt a közismert neve Attilának, így hívták diáktársai. Nem véletlenül. A fiú harmadik osztályos nebuló volt, amikor szülei tudta nélkül „beszállt" az iskolai zenekarba, ahol csupa felső tagozatos diákok voltak. Persze, édesanyja és édesapja, miután megtudták, nem fedték meg egyetlen gyermeküket. Az egészséges féltés mellett természetesen büszkék voltak rá.

- Azt mondta egyszer rólam az egyik tanárom: amilyen hangszert ennek a gyereknek a kezébe adnak, azon tud játszani – folytatta Attila. – Eközben már Kollonay Zoltán zongoraművész is tanított Nagykanizsán, Vámosné Fordán Yvette pedig szolfézst. Közben,  ötödik osztályos koromban, a Bartók konzervatóriumba próbafelvételt, ami nem sikerült túl jól. A zongora tudásom a tanárok szerint – finoman fogalmazva - nem igazán volt jó, kicsit a kedvemet is szegték. Aztán akkor váratlan dolog történt. Amikor a meghallgatáson voltunk, sétáltam a folyóson. Ismerős arcot láttam, később már biztosan tudtam is: Szász Szabolcs művész, tanár, dalszerző volt az. Aki idővel meg is hallgatott személyesen, nem bíztatott, ám nem is vette el a kedvemet. Hatodiktól viszont már jártam hozzá magánórákra a fővárosba.

Novák Attila tehetségét több nívós díjjal is elismerték Fotó: Szakony Attila

Attila azonban nem csak az iskolai tanulmányokra fektetett nagy hangsúlyt. Már a hangszerrel is többet foglalkozott, mint korábban. Ami nem a zongora, a harmonika volt...

- Általános iskola után klasszikus harmonika szakra jelentkeztem, s hála mesterem kitartó munkájának, fel is vettek. Sokan amolyan „umpappa" hangszernek tartják a harmonikát, pedig szépen, különlegesen szól belőle számtalan műfaj, akár a jazz is.

Azért tudni kell bánni a harmonikával, tudni kell megszólaltatni – jegyeztem meg beszélgetésünkkor Attilának  - ahhoz, hogy díjjal ismerjék el a játékot, a technikát... Nem is akármilyen elismerésekkel.

- Hatodik osztályos koromban, amikor már Szász Szabolcs tanított, indultam országos versenyen, ahol ezüst minősítést szereztem. A következő versenyek jó ideig várattak magukra. A tanulást helyeztem előtérbe. A közelmúltban pedig a Tápén tartott Országos és Nemzetközi Harmonikaversenyen különdíjat kaptam, egyúttal Szeged város önkormányzatának különdíját is. Ezt követően Pakson, a Harmonika Fesztivál nemzetközi kategóriájában szólóban és duóban is aranyat. Utóbbit a mesteremmel , Szász Szabolccsal közösen kaptuk, így erre különösen büszke vagyok – így Attila.

S hogy a jövőben mik a tervei? Egyelőre semmi konkrétumot nem árult el a kilimáni fiatalember. Annyit azonban mégis, a hangszer biztos (fő)szerepet kap a későbbiekben is..