Egy stílusos boldogságbomba

Az új-zélandi Vademberek hajszája mindenképp ezt a kategóriát erősíti, és ott a helye a tavalyi év legjobb filmjei közt.

Ricky (Julian Dennison) problémás gyerek, aki az árvaházból egy farmon élő családhoz kerül. A kezdeti feszélyezettség után elkezdi jól érezni magát, megszereti pótmamáját, annak undok férjét pedig elviseli. A szép életet tragédia árnyékolja be, ami miatt Ricky-nek vissza kell mennie a javítóba. A fiú azonban inkább gondol egy merészet és bemenekül a hatalmas erdőbe. Ebben segítőtársa is akad, aztán egy egész ország ered a nyomukba.

A Vademberek hajszája története nem tűnik nagy eresztésnek. Tipikus családi filmet sejtet, amiben a mogorva öregember a film végére úgyis összebarátkozik a rosszcsont kisfiúval. Ez lényegében helytálló, csakhogy egy olyan rendezővel állunk szemben, aki tudja, mi fán terem a stílus. Arról a Taika Waititről van szó, aki a zseniális Hétköznapi vámpírokat is rendezte és többek közt az új Thor filmet is dirigálja. Aki ismeri a munkásságát, jellemét, tudja, hogy elképesztően pihent humora van és annyira laza, hogy azt tanítani sem lehet. Ez a filmjén is látszik, mert nagyon szépen kiforgatja a cuki családi filmes zsánert. Kezdjük azzal, hogy mi nem fog tetszeni az embereknek. Pont a már említett stílus. A Vademberek hajszája egy iszonyatosan nagy túlzás, tele van elnagyolt karakterekkel és szituációkkal, amikor pedig komolyan veszi magát, azt is képes elbagatellizálni. Emiatt könnyen áteshet a néző a ló túloldalára és súlytalannak érezheti a történéseket, esetleg rásüti, hogy bárgyú a cselekmény. Aki nem képes kezelni az effajta műfajbővítést, egy hatalmas élménytől foszthatja meg magát. Waititi tudatos túlzásai kiválóan működnek, és olyan egyedi szájízt adnak az összképnek, amit csak kevesen tudnak csúcsra járatni. A Vademberek hajszája tele van zseniális poénokkal, amik úgy simulnak bele a cselekménybe, hogy cseppet sem érződnek erőltetettnek. Nincs izzadtságszag, megfelelési kényszer, egyszerűen ösztönből jönnek az egysorosok, helyzetkomikumok. Egyik poén miatt sem fogjuk csapkodni a térdünket, mégis szinte végignevettem a filmet, ráadásul hangosan, ami tőlem egyébként távol áll. A rendező viszont megtalálta, hogyan kell keverni a pihent és abszurd humort a kreativitással. A poénok mellett a dráma nem kap túl nagy teret, mégis (vagy pont ezért) képes megfogni egy-egy melankolikusabb jelenet. Ne feledkezzünk meg az olyan pazar húzásokról sem, mint a bürokrácia burkolt fricskája, de a gyermekvédelmi szervezetek is megkapják a magukét. Természetesen mindezt vicces köntösben, mégis úgy, hogy az üzenet világos legyen. Negatívumként a helyenként csúnyácska CGI-t (számítógépen létrehozott kép) és a stílusból adódó következetlenséget hoznám fel, de ez utóbbi nem is igazán hiba, mert a kivitelezésnek jól áll.

A Vademberek hajszája olyan különleges élmény, amit látnia kell az embernek, akár tudja értékelni, akár nem. Egyszerűen túl szerethető ahhoz, hogy ne nézzük meg. Julian Dennison és Sam Neill szenzációsak, elképesztően sokat lehet rajtuk és velük együtt nevetni. Az ehhez hasonló feelgood filmek pedig kellenek az ember lelkének. Az biztos, hogy ilyen vadászatot nem minden nap látunk, főleg nem úgy, hogy utána még hosszú percekig le sem lehet vakarni a mosolyt az arcunkról.