Élve eltemetve - Leírhatatlan nyomorban élnek magyar emberek Kárpátalján

A Kiskanizsa méretű, 6000 lakosú nyomornegyedben, ahol látogatást tettek, ijesztő mértékű a szegénység. Magyarok, romák és nem romák együtt élik itt sanyarú sorsukat.

– Van egy kis csapatunk, az ország több pontján élő tagokkal, akik már eddig is segítettünk kárpátaljai családoknak, csak éppen a kapcsolataink révén – bocsátotta előre Bodó Tamás. – A csapat előzményeiről annyit, hogy egy gyermekkori jó barátom alapította, akivel még a Ceausescu-éra idején együtt csempésztünk ki Romániába az ott élő magyaroknak gyógyszereket, Bibliát és így tovább. A barátom felkutatott olyan, Kárpátalján élő családokat, akik leginkább rászorultak. Sajnos, az orosz-ukrán ellentét miatt most óriási problémák vannak, amelyek leginkább a kárpátaljai magyarokra vetülnek ki. Besorozzák a családfőket, akik ezt próbálják minden lehetséges módon megúszni: nem veszik át a behívót, letagadják magukat, és így tovább. Ennek ellenére nagy többségük nem ússza meg. Sajnos, ezek a családok amúgy sem bővelkednek a pénzben, ha pedig a családfőt elviszik, az egyenlő az éhhalállal... Továbbá Ukrajnát át-, meg átszövik a dohány-, alkohol- és ki tudja, milyen maffiák hálózatai. Azaz: teljes a káosz.

Fotó: Bodó Tamás

– Ráadásul Oroszország leckéztetni próbálja Ukrajnát: a gázt eddig olcsón adta, de most a korábbi ár többszöröséért szállítja nekik – folytatta a polgármester. – Ez a családok számára azt jelenti, hogy havi bevételük felét a gázszámlára költik. Miközben az átlagbér átszámítva körülbelül 28 ezer forint havonta. Az élelmiszerek árai pedig azonosak a miénkkel...

Tamásék úgy döntöttek, személyesen győződnek meg arról, milyen az élet Kárpátalján.

– Öten elmentünk Beregszászra, és ott egy olyan, 6000 fős nyomortelepen jártunk, ahol apokaliptikusak a körülmények – jelezte. – Itt az emberek deszkákból és kartonpapírból összetákolt putrikban laknak. Ezekben gyakorlatilag semmi nincs, maximum csak priccsek, amiken alszanak. Nyilván, fűteni sem tudnak bennük – legjobban a téli, viharos széltől félnek, mert az átfúj a deszkák közötti réseken.

Bodó Tamás beszélt konkrét esetekről is, melyek megragadták őket.

– A nyomornegyed egyik lakójának súlyos beteg volt a gyermeke és megfogadta, hogy ha a Jóisten segít meggyógyítani, akkor ő egész életében Istent szolgálja. Olyan műtétre lett volna szükség, ami több tízezer hrivnyába kerül. Ekkora összeg előteremtésére esélyük sem volt, így csak a csodában bízhattak. Ez a csoda megtörtént. A patikában odalépett hozzá egy idegen, aki rámutatott a gyermekre és azt mondta, hogy szeretné meggyógyíttatni. A legjobb klinikán került sor a műtétre és a kisgyerek meggyógyult. A másik esetben is hasonló szituáció volt, a szülők pedig kapcsolatba kerültek egy amerikai kisegyházzal, mely felépített a nyomornegyedben egy imaházból, népkonyhából és közösségi teremből álló épületet. Itt részt vettünk egy istentiszteleten is, ahol megdöbbentő volt látni azt az óriási hitet, ami a nincstelen, nélkülöző, szakadt ruhákban, és nem egyszer lábbeli nélkül fagyoskodó emberekből fakadt. Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy mit kérnek, mire van szükségük, azt mondták: maradjunk velük pár napig, hogy azt érezzék, nincsenek élve eltemetve...

Bodó Tamás azt mondta: ott mindenki tudja, hogy az egyetlen kitörési pont a tanulás. Ezért aztán paradoxul hat, hogy erre éppen az esetenként teljesen analfabéta felnőttek biztatják az ifjúságot.

– Megismertünk egy lányt, aki óvópedagógusnak tanul, elsőéves az egyetemen – árulta el. – Sikerült neki megvennünk a szükséges taneszközöket, tollakat, füzeteket. A tanuláshoz azonban számítógép is kellene, most erre gyűjtünk, illetve a közösségi házuk berendezésére. Van hát feladat...