Én nem nosztalgiázom - Interjú Földes Lászlóval, azaz Hoboval

Földes László, azaz Hobo mondta mindezt lapunknak az elmúlt héten tartott keszthelyi fellépése után, majd saját dalszövegét – a Nem lehet két hazád című szám zárógondolatát – idézve azt is hozzátette: a szabadság magányos dolog.

– A vén gazember áriája – Hobo 70. Ezt a címet adta az aktuális turnéjának. Ünnepel?

– Nem különösebben. Februárban egy színházi estet csináltunk, most pedig egy rock and roll bulira készülök, amit májusban mutatunk be új zenekarommal, a Hobo és Bandájával a Budapest Parkban. Közben van egy csomó koncert, sok helyre hívnak ezzel a programmal is. A keszthelyi már az ötödik vagy a hatodik előadás volt, és az első olyan, ahol nem telt háznak játszottunk.

– A rendkívül gazdag életműből mi alapján választja ki azokat a dalokat, amelyek egy ilyen programba bekerülnek?

– Ennek a 70 éves koncertsorozatnak már önmagában is van egy önironikus hangvétele, ami eleve meghatározza a szelekciót. Tavaly karácsonyra megjelent egy dupla lemezünk, arról öt dalt játszunk, de a Circus Hungaricus albumról is bekerült legalább három szám a programba. Hiába van itt ez a szörnyűséges dátum, én nem nosztalgiázom. Lehetséges, hogy a közönség a Kopaszkutyát vagy a Mesél az erdőt szeretné hallani, én viszont inkább azokat a dalokat vettem elő, amiket most fontosnak tartok. Nincs bennem best of érzés, inkább arra törekszem, ha már vannak az új dalok, azokat adjam elő.

– Az előadók többsége valószínűleg nem így gondolkodik. Legfőképpen nem öniróniával tekint saját hetvenedik születésnapjára, inkább ünnepeltetné magát...

– Én soha semmit sem csináltam úgy, mint mások, most sem fogok. Úgy vélem, hogy olyan minőségű és mennyiségű szeretetet kapok a közönségtől, amit csak ilyen öniróniával lehet elviselni. Annyira szeretnek és annyira felruháznak mindenfajta tulajdonsággal, csak azért, mert nem hazudok, hogy az másképp felfoghatatlan lenne számomra. Mindez persze nem azt jelenti, hogy én mindent tudok, és csak bölcs igazságokat mondok. Csupán azt fejezem ki, s azt adom tovább, ami bennem van, vagy amit másoktól, például József Attilától kaptam.

– Említette legutóbbi albumát, ami Requiem a blues-ért címmel jelent meg az elmúlt év végén. Azt mondta akkor, hogy vége a blues-nak. Valóban így gondolja?

– Így. Egyrészt beteljesítette a sorsát, másfelől nincs, aki folytassa. A blueshoz egyéniség kell, olyan személyiség, aki át tudja adni magát az előadásnak. Muddy Waters még írni sem tudott, s nem is gitározott jól, mégis fantasztikus blues zenész volt. Ma nem látok ilyeneket. Mint ahogy azt is tapasztalom, hogy a tömegek számára nem a Bob Dylan, Jim Morrison, Mick Jagger féle karakterek jelentik ma az értéket. Azt is meg lehet érteni, ha valaki a siker vagy a divat miatt lesz zenész. Pénzt akar keresni, csillogásra, nőkre vágyik. Nekem egyáltalán nincs bajom ezzel, nem lehet mindenkit Bob Dylan mércéjével mérni. Ezért aztán nem is kérem számon senkin, hogy miért nem játszik bluest. Tulajdonképpen én sem csupán azt játszom. A Vadászat albumon egy blues-dal sincs.

Már a jövő évi naptáram is tele mondta terveire utalva Földes Hobo László Fotó: Gyuricza Ferenc

– Annak idején megértette a hazai közönség a Vadászat album mondanivalóját?

– Szerintem meg, ezért lett belőle kultikus mű, amit több nemzedék etalonnak tart. Ezt még az ellenségeim is elismerik. Azt mondják róla, hogy a Vadászatnak se előzménye, se folytatása nem volt a magyar rocktörténetben. Nem tudom, mert rég letettem arról, hogy a magyarországi rockzenét figyeljem. A saját nemzedékem tagjai mind megtört öregemberek, akik 30 éve nem csinálnak semmit. Én talán azért maradtam ilyen aktív, mert 15 évvel később kezdtem, s mert nemcsak a zenével foglalkoztam, hanem az irodalommal, a színházzal, a filmekkel is.

– A hetvenéves születésnapi koncert mellett is készül valamire?

– Már a jövő évi naptáram is tele. Lesz egy Csokonai lemezem, nagyon érdekel a kor, amiben élt. Emellett készülök egy Gulag-előadásra. Jártam Oroszországban, a koncentrációs táborokban, a helyszínen gyűjtöttem azokat a műveket, amiket a rabok írtak. Hihetetlen, hogy azok között a körülmények között milyen csodálatos művek születtek. Így szeretnék emléket állítani annak a sok milliónyi embernek, akik a Gulagon haltak meg. Tervezek egy zenés monodrámát is, ebben csak Hobo-számok lesznek, és dolgozom egy kétkötetes könyvön is, ebben korábbi írásaim kapnának helyet.

– Önéletrajzi kötet írására nem gondolt?

– Egy darabig még biztosan nem. Helyette írok inkább egy második könyvet a Rolling Stones-ról, de azt legkorábban csak két év múlva, egy könyv megírása ugyanis elég hosszú ideig tart, az pedig jelenlegi időbeosztásomba nem fér bele. Nagyon sok a felkérésem, van például egy Ady-estem, azzal is sok helyre hívnak mostanában.

– A Gulagról készülő színpadi művet a Nemzeti Színházban láthatjuk majd?

– Ott mutatjuk be. A Nemzeti igazgatójával, Vidnyánszky Attilával már 2000 óta dolgozom együtt. Hét évig voltam vele Debrecenben, s már két éve, hogy elhívott a Nemzetibe is. A következő éveket ide tervezem, remélem, bírom majd erővel.

Meghatározó élmény volt. Az első személyes találkozásom Hobóval máig meghatározó élményként maradt meg bennem, még úgy is, hogy az nem zenével kapcsolatos. Ez utóbbi gondolattöredék azért fontos, mert a szűkebb, s tágabb környezetem, ismerőseim számára köztudott a zenerajongásom, azt azonban nem várhatom el, hogy ezzel a ténnyel mindenki tisztában legyen.

A középiskolából kikerülve a fentiek okán természetesen jól ismertem már Földes László addigi munkásságát, és bár a Hobo Blues Band nem tartozott a kedvenceim közé – inkább az olyan rockzenekarokon szocializálódtam, mint a Piramis, a Dinamit, a Korál vagy a bakancsos EDDA – , azért megfordultam a koncertjükön, s persze ott voltam a moziban, amikor a Kopaszkutya című filmet vetítették.

Azt a bizonyos meghatározó élményt mégis egy irodalmi műsor hozta el számomra. Itt és most még egy önvallomás következik: a versekkel való kapcsolatom akkor egyáltalán nem volt felhőtlen. Úgy tekintettem rájuk, mint az iskolaéveim egyik megkeserítőire, amiket be kellett magolni, s a tanulásnak ez a formája bizony igen távol állt tőlem. Hogy versolvasó lettem, az bizony annak a bizonyos József Attila előadásnak köszönhető.

Hobo szuggesztív színpadi jelenléte, markáns személyisége olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még aznap este levettem az otthoni könyvespolcról a József Attila kötetet, hogy visszakeressem az elhangzott verseket. Azóta jó pár alkalommal volt alkalmam újra találkozni Hobóval, személyes beszélgetésekre is nyílt lehetőség. Magamban mindig fogadkozom, elmondom neki ezt a történetet, de persze mindig elmarad. Ahogy most is...