Itt a farsang farka

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak – szól az Írás. Régen tényleg megvolt az ideje mindennek. Nem véletlen, hogy a legtöbb népszokással télen találkozunk a kalendáriumban. Tavasztól őszig a hagyományos körülmények között élő ember dolgozott, nem ért rá ünnepelni. Népszokásokra ott volt a nyugalmasabb téli vagy tavasz eleji időszak. A farsang a vidámságnak, táncnak, lakomáknak az ideje volt. Utána jött a böjt, a hosszú, komor 40 napos böjt, amikor tartózkodni kellett az örömtől, vidámságtól, finom ételektől. De akkor már legalább jól kimulatták magukat! Bálok, mulatságok, nagy evésivások és a lakodalmak ideje volt a farsang, különösen a vége, a farsang farka: farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd.

Kevés olyan ünnepünk van, amelyről olyan sok adattal rendelkezünk az elmúlt évszázadokból, mint a farsang. Katolikus és protestáns prédikátoraink egyaránt előszeretettel szóltak róla. No, de nem ám azért, mert meg szerettek volna örökíteni számunkra egy-két szép szokást vagy különös ünnepet.

Épp ellenkezőleg! Óva intik a híveket a sötétség cselekedeteitől: a torkosságtól, az iszákosságtól, a bujálkodástól. A farsang az „ördög innepe”, amikor a jóravaló emberek is a paráznaság, mértéktelenség, bűbájosság és léhaság, meg sok gonoszság hányféle vétkével vétkeznek. Álorcákat öltenek, különböző nemeknek ruhájába öltöznek, az férfiak asszonyember ruhába, az asszonynépek férfiú ruhába, részegeskednek, paráználkodnak. „Ó részegesek, oh torkosok, oh ti fassangosok ... Az pogányoktul reánk szállott testhízlaló és lélek öldöklő büdös fassang!” – kiáltott fel Telegdi Miklós húshagyói prédikációjában. Bornemissza Péter, Heltai Gáspár, majd Bod Péter sem maradnak alul a farsangosok szidalmazásában. Kincsesbányák a néprajzkutatók számára! E régi leírások alapján biztosra vehetjük, hogy nagy lakomák, mulatságok voltak egykor farsang idején falun, városon és a királyi udvarban egyaránt. Zajos vidámság, felhőtlen szórakozás.

A 16. századi török követ meg is állapította, hogy farsang idején elmegy mind a magyarok esze, és tanácsolta is a császárának, hogy mindenképpen ebben az időben támadja meg őket. Minden társadalmi rétegnél kicsit más volt a hangsúly. A királyi udvarban itáliai hatásra álarcos felvonulásokkal és lovagi játékokkal; a németes városokban vaskos, tréfás vetélkedőkkel; a falvakban pedig kereszténység előtti mágiával átszőtt táncokkal szórakoztatták egymást és magukat.

Utóbbi zavarta leginkább prédikátorainkat. Különösen, hogy asszonyok táncoltak. Asszonyok férfiruhában és másfajta öltözetben. Első, 1480-ból származó adatunk Temesvári Pelbárttól származik, aki a Kapos-menti asszonyok mulatozásával példálózik, kik közül a legbuzgóbban táncolót egy démon a mocsárba elragadja. (Hiába jajgatott, nem mertek utánamenni, mert ugye ott volt a démon...) Asszonyok, azaz férjezett nők külön mulatozásáról szólnak forrásaink, és ezzel tudjuk párhuzamba vonni a Dunántúlon a közelmúltig fennmaradt asszonyfarsangot. Az asszonyfarsang, többnyire a szőlőhegyen, kizárólag női mulatság. Meglovagolták a hordót, vagy farukat ütögették hozzá, nagyokat ugrottak – tették ezt szórakozásból és kötelességből, hiszen így lett jó a termés, így nőtt magasra a kender. Ilyenkor szabad volt a szokásosnál több pálinkát, bort inni a fehérnépnek. Sőt, nem illett megszólni azt, aki kicsit jobban felöntött a garatra. Férfi oda nem mehetett. Ha mégis véletlenül arra tévedt, meztelenre vetkőztették, és ki tudja, miféle csuda dolgokat műveltek vele... És ez az a pont, ahol a férfiúi fantázia elszabadul, és az sem lehet véletlen, hogy mindig férfiaktól származnak az ilyen történetek. Még akkor is, ha éppen egy nyugdíjasklub farsangi fánkpartiján hangos kacagások közepette mesélik.

Itt a farsang farka. Minden óvoda, iskola, egyesület, önkormányzat megrendezi a saját farsangi ünnepségét. Jelmezbál, utcai karnevál, fánkfesztivál, majd a torkos csütörtök – a farsang mintha reneszánszát élné. Régi hagyományok elevenednek fel, újak keletkeznek – és ismét van mit gyűjteni a néprajzkutatónak.

Gyanó Szilvia néprajzos muzeológus