Hétvége

2015.09.25. 17:23

Kolozsvári csókok - Zalai honvédek Erdélyben

„A század élén Vince feszített Ákos nevű lován... eső verte az arcunkat, nedvesek voltunk, mint az öntött ürgék. De egyeseket ez se akadályozott meg, hogy egy csók erejéig oda ne ugorjanak a néző nők közül... nekem is jutott hamarosan egy lerohanóm...”

Arany Horváth Zsuzsa

Dr. Szabó Sándor hadapród őrmester, a 47. gyalogezred aknavető századának szakaszparancsnoka Kisgörbőn született, s amikor a fentieket Kolozsvárott átélte, 25 éves, frissen jogvégzett fiatalember volt. Észak-Erdély visszafoglalásában vett részt, a második bécsi döntés után. Ekkor még nem tudhatta, hogy három év múlva a keleti hadszintéren, a Don-kanyarnál, a kosztenki hídfőcsatáknál szilánksérülés éri, ahogy azt sem, hogy 1944-ben Berlin alatt romeltakarító osztagot vezet, hogy fél év múlva orosz hadifogságba esik, szénbányában raboskodik. Azon az 1940. szeptember ötödikei esős napon még minden ragyogni látszott nem csak az ő életében. (Visszaemlékezéseit egyébként 1990 után Keszthelyen vetette papírra, s 2001-ben hunyt el. Mondhatni, végig láthatta, mivé lettek a nagy álmok, amik őt is elvitték Erdélyig.)

Szavait Molnár András-Szabó Péter Zalai honvédek Erdélyben című, a napokban megjelent képes dokumentumkiadványa őrzi, s vele együtt azt a 246 fotográfiát, amelyeket az észak-erdélyi bevonuláskor készítettek a katonák és parancsnokaik. A könyvet létrehozó sokéves gyűjtőmunkáról, az 1940-es európai politikai helyzetről, a zalai honvédek szerepvállalásáról a kötet egyik szerző-szerkesztőjével Molnár Andrással, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára igazgatójával beszélgettünk.

A 9. könnyű tüzérezred tisztjei egy trianoni határkőnél Biharugra határában szeptember 6-án reggel (Szendrői Kovách Imre fényképei, ő maga jobboldalt, mellette Fodor Zoltán és Cséri Ernő)

Köztudomású, a Trianonban, a békeszerződések nyomán létrejött új magyar országhatárokba senki nem nyugodott bele a hazai politikai életből, de az egész társadalomban élt a visszarendezés elemi vágya. A két világháború között nem akadt politikai szerveződés, amely ne ezt tűzte volna zászlajára, ha programot írt. De személyes érzelem is fűzte az embereket az elszakított területek visszaszerzéséhez. (Ahogy a mai felnőtt derékhad nagyapáira emlékezhet a második világháborús események, évfordulók felidézése során. Ahogy látni fogjuk, hosszú évtizedekre kabátujjba varrt kitüntetések, képkeret mögé rejtett katonakönyvek, padlásokon, katonaládákban őrzött naplók, fényképek kerültek elő, de óvatosan, az elmúlt években.)

A 47./III. zászlóalj tisztjei a Mátyás szobor előtt (Breuer Pál fényképalbuma)

A 13 visszaemlékezést és naplórészletet lapozva, s a képeket nézve térünk vissza 1940-be. Néhány évvel korábban alkalmas pillanatok mutatkoztak a magyar érdekek artikulálására, az első siker Felvidék visszacsatolása volt 1938-ban. Mint a zalaegerszegi kötetbemutatón dr. Illésfalvi Péter történész, lektor elmondta, a békés tárgyalások mellett a katonai megoldást sem vetette el az akkori kormány, noha a magyar hadsereg létszámát akkor 35 ezer főben maximálták, nehézfegyverek, páncélosok, légierő nélkül.

A német-lengyel háború után ráadásul Románia is mozgósított, de mivel a Szovjetunió is fellépett területi követelésekkel, a magyar kabinet is felkészült kedvező fordulatra. Itt lépnek a képbe a zalai honvédek, akik már idehaza gyakorolták a román Károly erődvonal elleni támadásokat. A keleti haráton 550 ezer főt vontak össze, közben 1940. augusztus végén zajlottak a turnuseverini tárgyalások. Ezek megfeneklése után került helyzetbe a bécsi döntőbíróság, amely végül augusztus 30-án Magyarország javára döntött: a gazdaságilag kevésbé értékes Észak-Erdélyt visszajuttatta.

Megnyílt a békés bevonulás lehetősége, ezt a zalai honvédek élhették át, mint életük legszebb pillanatait.

- Szeptember 6-án, Biharugránál és Kőrösnagyharsánynál lépték át a határt, Kolozsvárott pedig, ahova öt nappal később értek, Horthy Miklós jelenléte mellett szeptember 15-én rendeztek katonai parádét - mondta Molnár András, aki négyéves szisztematikus kutatómunkáról számolt be a kötet készültéről szólva. - A könyv címlapja is ezt a napot örökíti meg, Dittrich Géza, a 17/III. zászlóalj parancsnoka alakulata élén lóháton halad Kolozsvár utcáin, 1940 szeptember 15-én.

A zalai levéltár kutatásai az elmúlt években is nagy gondot fordítottak a zalai honvédek második világháborús részvételének közkinccsé tételére. Ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik.

- A gyűjtőmunka ennek megfelelően nem önállóan kezdődött, az 1942-43-as időszak dokumentumainak felkutatása nyomán az észak-erdélyi bevonulásról is számos forrásra leltünk. A leggazdagabb fotóanyag épp ebből az időszakból maradt fenn. A leszármazottaknak nagy köszönettel tartozunk, ám a képek azonosítása csak ezután kezdődhetett. A csekély számban fennmaradt hadiokmányokkal és naplókkal, sajtótudósításokkal vetettük össze a képeket, ehhez négy év és sok-sok véletlen szerencse kellett.

Az utóbbiak közé tartozott az alábbi eset is: a zalaegerszegi egykori zászlóalj parancsnoka, Breuer Pál posztumusz kitüntetést kapott a zsidók mentéséért két évvel ezelőtt. Erre felfigyelt Molnár András, a családdal azonnal felvette a kapcsolatot, kiderült, hogy megmaradt az erdélyi bevonulást dokumentáló albuma, ami még az ÁVH-t is megjárta. A másik értékes inspiráció Kemendy Géza visszaemlékezése volt. (A szóban forgó kötet megjelenését az ő unokája is támogatta.)

A 17. gyalogezred bevonulása a Monostori úton Kolozsvárra 1940. szeptember 11-én (Ozorai Károly fényképalbuma)

- Ennek révén találtuk meg a sármelléki Szőke Gyula unokáját, azokat a fotókat Budapesten őrzik, Péchy György képeit pedig már ismerjük a doni képeskönyvből. Ő is igyekezett utólag képaláírásokkal pontosítani az adatokat. Egyik kép segített azonosítani a másikat, persze többször összevetettük.

A történelmi puzzle lassan összeállt a szerkesztők keze alatt. A korszak kutatóinak szerencséje, hogy a XX. század első felében tömegesült a fényképezés, számos képen látszik, ott lóg a katona nyakában a fényképezőgép, ám a jelenetek azonosításhoz a szöveges visszaemlékezésre is nagy szükség volt.

- Így álltak össze az apró részletek, hogy melyik kalotaszegi faluban fogadták éppen virággal díszített kapuk alatt a magyar katonákat a szeptember 5-15 között zajló bevonulás során.

Kaltróy Antal őrnagy, a 17 gyalogezred ezredparancsnok-helyettese visszaemlékezése a Zalai Közlönyben, szerző nélkül jelent meg, mesélte a történész, ennek a beazonosítása is szerencsésen alakult. A kanizsai zászlóaljban szolgáló Takács Elemér naplójából szintúgy közölt a Zalai Közlöny, ami katonai források híján, fontos dokumentumnak minősült.

- A második magyar hadsereg iratanyagának nagy része elpusztult, illetve feltehetően zárt orosz katonai levéltárakban lehet valamennyi jelezte Molnár András.

Amellett, hogy a hozzátartozók közül sokan segítik a történészeket, veszteségként élhetjük meg azt is, ha a relikviákat, emlékeket magával viszi a sírba a zalai honvéd. Ahogy az történt a csáktornyai zászlóaljban szolgált Rédey István hagyatékával, akinek a harctéri naplóját a felesége mellé temették.

Az észak-erdélyi bevonulást e módon feldolgozó munka országosan egyedülálló. A zalai példa követhető. A laikusoknak pedig motiváció arra, hogy a családi emlékek a szakember kezében hasznosulhatnak a köz számára legjobban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!