Mátyás király fekete serege - a zalai hagyományőrzők között megelevenedik a középkor

Bár a hagyományőrző csapat tagjai többségében zalaiak, mégis elsősorban vasi rendezvényeken találkozhattunk velük. A csoport egyik alapítója, Tóth Tamás szerint ennek oka, hogy a szomszédvárban jóval több az olyan program, ami a történelmi eseményekhez, elsősorban a középkori csatákhoz kötődik.

– Én is egy ilyen rendezvényen találkoztam először középkori hagyományőrzőkkel – mondja. – A Savaria Karneválon láttam őket, ott ugyanis nemcsak a római kor elevenedik meg, hanem több időszakot is bemutatnak. Nekem ez a korszak tetszett meg, beálltam a Mátyás-koriak közé, és aztán ott is ragadtam. Ez már több, mint tíz éve volt. A többiek is hasonlóképpen csatlakoztak, eljöttek bemutatóra, s kedvet kaptak hozzá. Ez a tevékenység elég ragályos, aki szereti a középkort és a fegyvereket, abban rögtön elindít bizonyos folyamatokat.

Tóth Tamás hozzáteszi, abban a csoportban, aminek ő is tagja, mintegy nyolc-tíz fő tevékenykedik. Főként zalaiak, akik a megye több térségét is lefedik, de vannak köztük vasiak is. Nemcsak a harcosokat elevenítik meg, hanem arra is törekednek, hogy a XIV-XV. századot komplex módon mutassák be. A hétköznapi tábori életet éppúgy, mint a korszakra jellemző női viseletet vagy az íródeákok munkáját.

– Hivatalosan Vasi Honvéd Bajtársi Egyesület Mátyás Király Fekete Serege Hagyományőrző Csoport a nevünk – folytatja Varga Zsolt. – Ezen belül vonulunk mi, az úgynevezett Déli Rész, saját zászló alatt.

A hagyományőrző csoport tagjai számára a korhűség az elsődleges, ezért mindent annak rendelnek alá. Miután ez az időszak elég harcos kornak számított, ezért természetesen ők is a harcosokat, Mátyás király fekete seregének katonáit elevenítik meg.

Az elöltöltős muskétával a kanócnál kicsapó füst és tűz miatt nem lehetett célozni, ezért irányba tartva igyekeztek vele megtörni rohamát mutatja Varga Zsolt Fotó: a szerző

– Ebben a korban a nyugati típusú haderő fő részét a vasasoknak is nevezett páncélos nehézlovasság és a nehézgyalogosok, az alabárdosok, valamint az íjászok tették ki – sorolta tovább Varga Zsolt. – Mátyás seregében nagyon kevés volt az ágyú, és a muskétások csupán tíz százalékát alkották a haderőnek. Miután a nyugati típusú hadseregeknél a harcászati stílus is hasonló volt, ezért a katonák kitartása és a létszámbeli fölény döntötte el egy csata kimenetelét. A töröknél már más a helyzet, az oszmán haderő elsősorban könnyűlovasokból és könnyűfegyverzetű gyalogságból állt, s inkább a hatalmas létszámfölényre alapoztak.

A Fekete Sereg tagjai több fegyvernemet is bemutatnak. Könnyűgyalogosokat, muskétásokat, de nehézpáncélost is. Öltözéküket, a fegyverzetüket és a ruházatukat, s persze valamennyi további eszközüket saját maguk állítják elő – van a csapatukban bőrműves, papírmártással foglalkozó írnok is –, továbbá kifejezetten erre szakosodott fegyver- és páncélkováccsal készíttetik el.

– Mi inkább a szegény sorból kikerült zsoldosokat személyesítjük meg, azokat, akik életüket arra tették fel, hogy harcoljanak – mutatott körbetársain Tóth Tamás. – Ezek a könnyűgyalogosok és muskétások láncinget vagy bőrpáncélt hordtak. A láncing a vágások ellen védett, a szúrások ellen például már nem. A vasasokat is inkább a közelharcban védte a páncél, számszer-íjjal már azt is át lehetett lőni.

– Egyéntől függött, hogy a páncél miként nézett ki, de a divat is befolyásolta – sorolta tovább Varga Zsolt. – Abban a korban a katonáknak nem volt egységes ruházata, a sereg tulajdonképpen egy szedett-vedett alakulatot jelentett, akik azonos zászló alatt vonultak vagy harcoltak. Mátyás király serege is többnyire zsoldosokból állt, akik nem ruhát és fegyvert kaptak, hanem pénzt, így aztán saját magukat szerelték fel. Ebből adódóan még a sisakjuk vagy muskétájuk sem volt egyforma. A zsoldosok a fegyverzetüket és a páncéljukat általában a csatákban elesettekről szedték le vagy úgy kobozták el, ritkább esetben vásárolták. A vérteket a fegyverkovácsok alakították rá az adott harcosra, az ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy csata közben lötyögjön rajta egy sisak vagy a vállpáncél.

Papp László egy pikkelybőrpáncélos muskétást elevenít meg

A csapat nehézpáncélosát a baki Tóthbán Róbert személyesíti meg. A legkomolyabb vértje neki van, negyven kilót nyom a páncélzata, ami még nem is teljes.

– A nehézpáncélosok általában nemesek, vagy legalább nemesi származásúak voltak, a teljes emberi alakot befedő vért ugyanis olyan drága volt, hogy azt csak ők tudták megfizetni – mutatta be a páncélzatát. – Ebben nem is lehetett egész nap harcolni, az apródja beöltöztette, aztán berongyolt a csatatérre, ott küzdött egyet, majd próbált kivonulni, hogy megpihenhessen. Apródja végig ott volt mellette, próbálta segíteni az urát, ha megszomjazott, akkor itatta, ha eltört a kardja, másikat adott a kezébe, ha pedig elbotlott, próbálta felsegíteni. Ebben a páncélban ugyanis szinte lehetetlen volt egyedül talpra állni. Aki a földre került, az harcképtelenné vált. Az elől vonuló katonák mögött rendszerint jöttek a fosztogatók, akik a földre került, de még élő ellenséges harcosokat általában le is gyilkolták.

Nehézpáncélos gyalogos (Tóthbán Róbert) és sodronyinget viselő könnyűgyalogos (Tóth Tamás) összecsapása. Nyugati típusú, egyenes kardokkal harcoltak

A hagyományőrzők többször kihangsúlyozzák, ez egy kegyetlen időszak volt, a sötét középkor. Amit a játékfilmekben látunk, azt el lehet felejteni. Nem hajították el száz méterekre a dárdákat és lándzsákat a katonák, s a kardvágás okozta sebből sem lehetett olyan egyszerűen felépülni. A kard ugyanis csonkolt, roncsolt, csontot tört, de a hatékonysága érdekében gyakran emberi vagy állati ürülékkel is bekenték. Így aztán elegendő volt egy kisebb vágást ejteni, az könnyen vérfertőzéshez, megfelelő gyógymód hiányában pedig többnyire halálhoz vezetett.

Öten a középkori hagyományőrzők közül. Balról jobbra Varga Zsolt, Tóthbán Róbert, Szalay Napsugár, Tóth Tamás és Papp László

– A nemesembereket gyermekkoruk óta a harcra nevelték, számukra tehát természetes volt, hogy akár napi szinten is hordták a negyven-ötven kilós testpáncélt – ismertette Tóth Tamás. – A szegényebbek sodronyinge magasságtól és testalkattól függően általában 9-12 kilót tett ki, ez nem okozott problémát senkinek. Persze az is igaz, hogy a katonák nemcsak a puliszkát ették, szükségük volt a kalóriára, azt pedig egyértelműen a volt a hús adta. Nagyon kitartóak voltak, főleg a keresztes hadjáratokban, vagyis néhány évszázaddal korábban fordult elő, hogy akár az egész napot ki kellett bírniuk víz nélkül, s úgy harcolniuk, de az szintén legendák közé tartozik, hogy akár heteken át vánszorogtak étlen-szomjan, majd rárontva az ellenségre, minden nehézség nélkül le is gyűrték azt.