Félidejénél tart Szentendrén a Szabadtéri Néprajzi Múzeum több mint 2 milliárd forintos fejlesztési programja

Mire jó a skanzenvonat? (Képgalériával)

2009. augusztus 30., 09:27 szerző: Magyar Hajnalka, Mórocz Zsolt
Szentendre - Békésen kavarjuk a reggeli kávét a mezőhegyesi vasútállomás restijében. Holott Szentendrén vagyunk. Mégsincs tévedés, ugyanis ezen, 19. századi épület másolata szolgál bejáratként a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba.A mintegy 60 hektáron összesen 345 eredeti vagy korhű épület található.

No nem régóta, hiszen az új bejárati épület is a tavaly indult Skanzen Örökség Programnak köszönhető, amihez több mint 2 milliárd forintnyi uniós forrás biztosít alapot. Ennyi pénzt költhetnek el jövő év derekáig, ám feladatot is vállaltak bőven. Ismerkedjünk hát az újdonságokkal, s a további tervekkel. 

A Szabadtri Néprajzi Múzeum - Fotó: Pezzetta Umberto
A szentendrei Skanzen  bejárata
Fotó: Pezzetta Umberto

A monarchia hangulatát idéző állomásépülethez több szintes, 21. századi közönségfogadó tér kapcsolódik, csomagmegőrzővel, pelenkázóval, kerékpártárolóval, múzeumi bolttal. A restit elhagyva egy 1932-ben gyártott Ganz-Jendrassik féle motorvonatra kapaszkodunk fel, hogy Európa leghosszabb, normál nyomtávú múzeumi vasútvonalán járjuk be a néprajzi park mintegy 60 hektáron kínált látványosságait.

Az ember első hallásra kissé meghőköl, minek egy skanzenbe vonat? Aztán meghajol a múzeum érvelése előtt, hiszen való igaz, a vasút szervesen illeszkedik a 19-20. századi Magyarország településképéhez, az emberek életmódjához. A 20. század első évtizedeiben a vasút alapjaiban változtatta meg a magyar vidék képét, ebben az időszakban hazánk Európa egyik legsűrűbb sínhálózattal rendelkező régiója volt. A vasút minden szempontból átrajzolta a térképet, felgyorsult a kereskedelem, immár nem volt akadálya, hogy a debreceni tonettszék eljusson a győri polgárhoz, s a pesti színésznek sem kellett heteken át ekhós szekéren zötykölődnie, ha a kolozsvári színházba indult.

A muzeális közlekedési eszköz április óta hozza-viszi az utasokat a 2,2 kilométer hosszú pályán. A motorkocsin korhű ruhát viselő masiniszta és kalauz teljesít szolgálatot, az utazóközönség pedig választhat a kárpitozott és a fapados ülések között. A csomagtartók, a zománcozott feliratok, s a motorkocsi vezérművének réz kallantyúi is mind megegyeznek a harmincas években használtakkal. A felújított ipartörténeti emlék egyetlen dologban tér el az eredetitől, a feljáratot úgy alakították, hogy babakocsival, kerekes székkel is felszállhasson az utas. 

Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum - Fotó: Pezzetta Umberto
 Skanzen-séta
Fotó: Pezzetta Umberto

- A vonat 15 km/h sebességgel közlekedik, s öt megállót, valamint két átjárót is érint. Utóbbiaknál a kalauz leszáll, akkurátusan leereszti a sorompót, majd a vonat áthaladása után visszaemeli - bocsátja előre egyik házigazdánk, Takách Zsuzsanna kommunikációs tanácsadó, s minderről néhány perc múltán magunk is meggyőződhetünk. A vonatablakon kipillantva hol egy alföldi szélmalom, hol egy templom, harangláb sziluettje úszik a képbe, attól függően, hogy az elmúlt évtizedek során kiépített hét honi tájegység ( felföldi mezőváros; Felső-Tiszavidék; alföldi mezőváros; Dél-Dunántúl; Bakony, Balaton-Felvidék; Nyugat-Dunántúl; Kisalföld) melyikét érintik éppen a sínek.

A végállomásnál álló korszerű szakmai bázison - itt található még a néprajzi látványtár, a Skanzen Galéria és a konferenciaterem is - gumicsizmát kapunk kísérőinktől. Egy most épülő tájegységre kalauzolnak ugyanis bennünket, ahol egyelőre még csak a sajtó képviselői nyerhetnek bepillantást az egy éve zajló munkálatokba. A nagyközönség számára 2010 júniusában nyílik meg az észak-magyarországi falut bemutató rész, több mint 48 épülettel. A projekt építészeti részére 520 millió forintot fordíthatnak. (Ha valaki sokallná, gondoljon bele, hogy nem hagyományos építkezésről van szó, hanem téglánként, elemenként elbontott, s ide szállított muzeális értékű épületek újrateremtéséről.)


Füstös konyha a szentendrei Skanzenben 
Fotó: Pezzetta Umberto

A gumicsizmát azonnal megértjük - s hálásan köszönjük -, amint a félkész építményekhez érünk. A lankás hajlatban néhol a tikkasztó meleg ellenére is dagasztani lehet a sarat. Na ja, eleink sem kikövezett járdáról építkeztek...

- Az új egység az Ipoly és Bodrog közötti terület hagyományos népi építkezését és életmódját mutatja majd be, 13 lakóház és 35 melléképület, például istálló, disznóól, méhes segítségével - kalauzol bennünket Román Árpád tájegységfelelős mérnök-muzeológus. - A régebben elkészült felföldi mezőváros (Tokaj-Hegyalja, Gyöngyös) szomszédságában alakítjuk ki, s nem véletlenül, hiszen a kettő roppant szoros kapcsolatban állt, szinte feltételezte egymást. Ezek a falvak adták a mezővárosok gazdasági hátterét, innen indultak piacozni a gazdák, innen mentek a summások szőlőt művelni.

Jópár épületen most is dolgoznak, az erdőhorváti istálló szalmafedését épp egy oszkói csapat végzi. A három fiatalember - Nagy Ádám, Nagy Gábor, Sejber Kristóf (a brigádvezető, Szecsődi András épp távol van) - rutinos mozdulatokkal végzi a fejesbábu, más néven kicska kötését, s dobja a kévét kézre a tetőn dolgozónak. Az alapanyag amúgy kézi aratás és cséplés nyomán születik.

- Az oszkói Hegypásztor körhöz tartozunk, fő profilunk a présházfelújítás - mondja a fiúk szószólója, Ádám, aki amúgy gazdasági informatikusnak tanult.

S hogy fiatalember létükre honnan értenek a szalmafedéshez? Mint mondják, a körből többen idős emberektől tanulták el a technikát, ők meg ellesték tőlük, s alaposan kitapasztalták. Hogy sikerrel, jelzi, hogy már évek óta kapnak felkéréseket hasonló munkákra.

- A kicska az észak-magyarországi területre jellemző, Vasban, Zalában másféle kötéstechnikát alkalmaznak a zsúpfedéshez, ott a kettőzött kéve dívik - villantják meg ismereteiket. Felhívják még a figyelmünket, hogy szeptember 6-án oszkóhegyi mulatságot rendeznek, amire ezúton is invitálnak mindenkit.

Az új tájegység kialakításánál cél a népi építészet sokféleségének bemutatása. Ezen okból épül itt lakóház eredeti perkupai kőből, de emelkedik borona- és paticsfal, továbbá cserépfedésű kisnemesi téglaház is. Utóbbit 1885-ben építették Nemesradnóton, s tavaly novemberben bontották le, hogy Szentendrére költöztessék. Nemesradnót ma szlovákiai település, innen származik Radnóti Miklós édesapja (Glatter Jakab), s a költő innen vette vezetéknevét. 

Füstös konyha a szentendrei Skanzenben - Fotó: Pezzetta Umberto
Füstös konyha a szentendrei Skanzenben 
Több képért kattintspn a fotóra!
Fotó: Pezzetta Umberto

- Örömünkre szolgál, hogy Szlovákiából is sikerült épületet áttelepítenünk, annál inkább, mert ott vélhetőleg hamarosan az enyészeté lett volna a ház - fűzi hozzá a mérnök-muzeológus. - Célunk, hogy a határon belül és túl élő kisebbségek egykori életkörülményeit szintén bemutassuk, tervezzük, hogy Erdélyből is telepítünk át házakat.

A készülő észak-magyarországi faluban feltűnik, néhol milyen közel állnak egymáshoz az épületek.

- Ez nem véletlen. Az oka, hogy öröklés után nem darabolták szét a régi nemesi telkeket, hanem úgy osztották fel, hogy minden örökös háza elférjen rajta. A feltétel csak annyi volt, hogy egy rakott szekér el tudjon hajtani az épületek között. Ha ház volt az örökség, megesett, hogy annak rá eső részét elbontotta, s elvitte az új tulajdonos.

Az úgynevezett barlanglakásokkal azonban ez nem fordulhatna elő. Eger környékén ma, a 21. században is közel 3 ezer ember él vulkáni tufába vájt lakásban, aminek formáját, s a rá jellemző életmódot most a skanzen is megörökíti.

- A felmérés során sok ilyen házat végigjártunk, s bepillantást nyertünk a perifériára szorultak életébe - eleveníti fel Román Árpád. - Megdöbbentő volt számomra.

Az új tájegység házai temperálhatók lesznek, hiszen arra készülnek, hogy a jövőben a múzeum télen is látogatható legyen. Tervezett rendezvényeik - esküvő, disznóvágás, élet a fonóban - ugyancsak a téli ünnepkörhöz kötődnek.

Visszatérve a muzeológusok korszerű bázisára - miután megszabadulunk a gumicsizmáktól - bekukkantunk még az úgynevezett szimulációs műhelybe. Itt ízelítőt kapunk abból, milyen aprólékos szakmai gondossággal zajlik az elkészült épületek berendezése. A jókora csarnokban ugyanis egy az egyben felrajzolják az épületek alaprajzait, s azon tervezik meg az enteriőrt, keresik meg minden berendezési tárgy optimális helyét. Ennek során valamennyi terület szakembere zsűrizi a tervezetet, az utolsó tányérig dokumentálva mindent, nehogy egyetlen oda nem illő bútor, fazék, munkaeszköz is bekerüljön a végleges képbe.

Búcsúzóul felkeressük még a nyugat-dunántúli tájegységet, ahol mindjárt otthonos számunkra a hangulat. Ismerősként üdvözöl az útmenti kereszt, a palini pincesor, a rédicsi lakóház, a rigyáci kerekeskút.


Tekintse meg a Szentendrei Skanzenben készült képgalériánkat ide kattintva!

Magyar Hajnalka, Mórocz Zsolt

Facebook