Mobilozó Buddha

Amint beköszönt a nyár, a világ szinte minden tájáról érkeznek kortárs művészek a falusi parasztházból kialakított alkotókomplexumba. A csodálatos környezetben könnyen jön az ihlet. Jól tudják ezt a festők, szobrászok és keramikusok. Nem véletlen, hogy már az év elején vetélkedés folyik a helyekért.

– 1999-ben, amikor első alkalommal rendeztük meg a kendlimajori dombon feleségemmel, Klárával és Páli László barátommal közösen a művésztábort, magunk sem gondoltuk, hogy egyszer így kinövi magát – idézte fel Ludvig Zoltán. – Az évek során ugyanis a sok művész hírét vitte a telepnek. Most már az idegen ajkúak vannak többségben és a magyar vendégek számítanak kuriózumnak.

Akhsar Esenov (háttérben) jász motívumokat fest. Mellette Ludvig Klára, Nina Stoupina és Ludmilla Baitsaeva, szakrális műveikkel Fotó: Szakony Attila

A művészet hidat teremt – a mondás szerint –, ám ennek ellenére sem könnyű összehangolni a különböző nációjú emberek szokásait.

– Ez olyan nagy munka, mint a művésztelep hónapokig tartó szervezése – árulta el Ludvig Klára. – Más életritmus szerint működik egy muzulmán, s egy európai alkotó. Figyelnünk kell arra, ki kivel tud együtt dolgozni. Az étkeztetés sem könnyű: a kuvaiti muszlim művész például nem eszik disznóhúst, de csirkét sem, mivel nem az adott szertartás szerint történik az állat levágása.

„Kívülről” fel sem tűnik az a sok apró szál, amely mozgatja a háttérből a művésztelepet. Csak azt látni, hogy az alkotók jókedvűen dolgoznak, s különleges műveket készítenek. Akár a birtok udvarán, mert van, aki nem tud „zárt” teremben dolgozni. Mint Valentinus Rommy Iskandar, aki az Indonéz-szigetvilágból, Yogyakartából érkezett a Kendlimajorba.

Valentinus Rommy Iskandar készülő festményét mutatja, melyen indonéz istenek, mobiltelefonnal a kezükben, a világhálót bújják

– Keresztény vagyok, mégis abból keresem a kenyerem otthon, hogy buddhista szobrokat faragok. Ebből fedeztem az útiköltséget is – mondta a fiatal férfi. – Festeni jobban szeretek – folytatta –, különösen a mindennapokat örökítem meg szívesen, amelyhez szorosan hozzátartozik a mobiltelefon. Ma már az imádság is a közösségi oldalakon zajlik, nem a templomokban, így a buddhista isteneket telefonnal ábrázolom – mutatta félig kész festményét Rommy, akiről a Ludvig házaspár elárulta: nagyon szereti a magyaros ételeket – köztük a cigánypecsenyét – és az éneklést. A Tavaszi szél című dalt első hallás után megtanulta magyarul.

Bent, a nagy műteremben egymás hegyén-hátán dolgoznak a festők, de ez egyiküket sem zavarja. Nem szokatlan a bábeli légkör az orosz Elena Schumacher-nek és férjének, Sergey Komyagin-nak sem, pedig először vannak a Kendliben. A művésztelepről Katarban hallottak. Nem akarták kihagyni.

– Hatalmas méretű, zöld, vagy piros képeket festek, amiken nők és kutyák szerepelnek – avatott művészetébe Elena. – Arra viszont figyelek, hogy az alkotás mindig beleférjen a kocsinkba.

A férj, Sergey, az absztrakt tájképek híve, de a fényképezőgépe nélkül sem tud létezni.

A kaukázusi hegyekben élő tanár, Akhsar Esenov pedig a kicsi, élénk színű fosszíliákért rajong. Ottjártunkkor csigákat, kagylókat pingált a vászonra.

– Tudod, milyen motívumok ezek? – kérdezte, majd meg is válaszolta. – Jászok. Ők tőlünk, oszétektől származnak. Így a népművészeteinkben is fellelhetőek a hasonló motívumok.

Jót nevetett ezen Nina Stoupina. Az orosz-belga galériatulajdonos a természet és a mozgás megszállottja, ezt ötvözi szürreális formában.

– Most egy sétáló lányt festek, galamb társaságában. Hisz én is szárnyalok ebben az atmoszférában – kacagott az impulzív hölgy.

Ezt érzi egy jóképű, hórihorgas srác, Szőke Péter Jakab is, akinek szinte „bérelt” helye van a táborban. ahol a technikáját, s a kapcsolatrendszerét bővíti.

– Ennek köszönhetően már a művészetemből élek – jegyezte meg büszkén a nagy nyüzsgés közepette. Hisz’ a táborban folyamatos a jövés-menés, bárki bepillanthat a készülő munkákba. Arra csak a június 11-ei zárókiállításon derül fény, hova rejtette Buddha a mobilját...