Művész leszel, éhen halsz? - 25 éve indult a művészeti gimnázium az Adyban

E magvas megállapítást többen is felemlegették a zalaegerszegi Ady-iskola művészeti gimnáziumának 25 éves jubileuma kapcsán rendezett tárlat megnyitóján.

A bennfentes szállóige Tóth Norbert művésztanárhoz köthető, aki együtt koptatta a padokat a jóslat második felét beteljesítő Balaicz Zoltánnal az Ady-iskola 25 évvel ezelőtt elindított első gimnáziumi osztályában. És követték őket még több százan...- A rendszerváltást követően, 1991-ben teremtődött meg a lehetőség, hogy tehetséggondozó programként elinduljon nálunk az első művészeti gimnáziumi osztály - idézi fel Czigány László, az Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója.

Frimmel Gyula, Tánczos György, Tóth Norbert, Farkas Ferenc és Czigány László Fischer György szobrával az aulában

Annak idején szülői kezdeményezés, valamint az iskola 1984-től működő rajz tagozatán tanító Fischer György szobrászművész inspirációja segítette életre a hatosztályos képzést. Az akkori igazgató, Szabó Árpádné és a város is támogatta a hiánypótló kezdeményezést, s minisztériumi engedéllyel formát öltött az ötlet. Az engedély azonban késve érkezett, így az első osztály még az Ady saját diákjaiból verbuválódott.

Később azonban kiteljesedhetett a beiskolázás, s Zalalövőről, Zalaszentgrótról ugyancsak érkeztek tanulók. Akkoriban még nem fonódott szervesen az órarendbe a művészeti oktatás, ehelyett a hét egy napján minden tanórán rajz és műhelyfoglalkozás zajlott.- A gimnáziumi képzést a maradék négy napba kellett beilleszteni, így megesett, hogy 8-10 órájuk is volt a gyerekeknek - folytatja Czigány László.

Farkas Ferenc művésztanár is a hőskorban került az Adyba
Reggel című szobra

- Megterhelőnek tűnhet, de egyik diáktól azt hallottam, hogy ennek köszönhetően tanulta meg beosztani az idejét. Később alapfokú művészeti iskolává alakultak át, s a 6 osztály is a múlté, jelenleg ötéves a gimnázium. Egy ilyen képzés alfája és omegája a tanári kar. Jó csillagzat alatt bontakozott a kezdeményezés, hiszen Fischer György mellé csatlakozott Frimmel Gyula grafikusművész, Gábriel József festőművész, Farkas Ferenc szobrászművész. Az általános iskolai osztályokban pedig Eszéki Lászlóné, Maja néni alapozta a képzést. A névsor bővült, cserélődött.

Érkezett Andor István, Dienes Gyula, Ernszt András, Gombos Zsófia, Horváth M. Zoltán, Nagy Szilvia, Németh Klára, Németh Tamás, Némethné Balogh Ildikó, Orbán Ildikó, Rakonczay Ágnes, Tánczos György, Tóth Norbert. Közülük öten máig az Adyban tanítanak, a legújabb csatlakozó pedig Monok Balázs. Az „alapító” művésztanárok egyike Frimmel Gyula.

Az első gimnáziumi osztály dr. Szabó Ágnessel (bal szélen). Fent középen Tóth Norbert, tőle balra dr. Gombos László állatorvos, jobbra Végh Miklós, a bábszínház grafikusa, mögötte Balaicz Zoltán

- A műhelyek egy része már az indulásnál megvolt, bár a körülmények „tábori” voltát jellemzi, hogy a tűzzománc bázist csak majomketrecként emlegettük - idézi a múltat. - Kezdetben a grafikai műhely is egy osztályban működött, ám néhány év múlva berendezhettünk egy „igazit”, s lett rajzterem is, a kémialabor helyén. Ezért van vállmagasságban a vízcsap...

Az évforduló alkalmából az iskola hamarosan nívós, tablókkal, alkotásokkal illusztrált kiadványt jelentet meg. A szöveges részben az osztálynévsorok mellett helyet kap dr. Kostyál László művészettörténész - aki ugyancsak a kezdő csapat tagja volt - összefoglaló esszéje, s Frimmel Gyula Rajztanári című írása is, utóbbit alább közöljük. A jubileumon közös kiállítás is nyílt a hangversenyteremben az iskola művésztanárai és öregdiákjai munkáiból.

Végigsétálva a paravánok előtt kirajzolódik, milyen sokarcú felnőtt lét köszöntött az adysokra. Londonban gyökeret eresztő sikeres divattervező, doktoriskolát végzett festőművész, fotós, építész, cukrász egyaránt akad köztük. Jó páran pedig még diplomaszerzés előtt állnak, most végzik tanulmányaikat a képzőművészeti egyetemen, vagy valamely főiskola vizuális tagozatán. - Nem tudjuk pontosan, hány tanítványunk került be a felsőfokú művészképzésbe, mert sokan nem elsőre jutnak be, így nem tudunk velük számolni - halljuk Frimmel Gyulától.

Gazdag Ágnes (egykori tanítvány): Hercegnő
Fotó: Pezzetta Umberto

- De ez csak a statisztika mérlegén jelent hátrányt, a gyerekek életpályája szempontjából inkább szerencse. Határozottan jót tesz ugyanis a művészpályával kacérkodó fiataloknak, ha az iskolából nem azonnal egy másik iskolába kerülnek. Így van rá idő, hogy dolgozzon bennük az elhatározás, megérjen a cél, s tegyenek is érte. Hiszen a művészpálya csak annak való, aki tényleg komolyan gondolja. A kiállítás szervezésében oroszlánrész jutott Tóth Norbertnek, aki az iskola életében a folytonosság megtestesítője. 1985-ben elsős kisdiákként lépett be az Ady kapuján, az első fecskék közt lett gimnazista, majd visszatért tanítani. - Meg udvarolni... - teszi hozzá.

- Csaknem harminc éve járok ugyanabba az iskolába, ez azért jelenthet valamit... A gimnáziumi kezdetek meghatározó erővel bírtak. Igaz, a művészeti műhelynap nulladik órával kezdődött, de Kostyál László olyan színvonalon adta elő kora reggel a művészettörténetet, hogy később a főiskolán alig kellett hozzátanulni.A kiállítás ötletével száz művésztanárt és volt tanítványt kerestek meg, közülük 43-an szerepelnek a tárlatban. A festészet, grafika, szobrászat mellett az alkalmazott művészet is teret kapott, tervezők, építészek ugyancsak megmutatkoznak.

- Meg akartuk mutatni, hogy alaptalan a sztereotípia: „művész leszel, éhen halsz” - reagál Tóth Norbert. - Sok felé vezet innen út, képletesen és földrajzilag egyaránt. Számosan ma is Zalához kötődnek, sokan élnek Pécsett, Budapesten, s nem egy tanítványunk külföldön vetette meg a lábát, Hollandiában, Franciaországban, Angliában, az USA-ban. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy milyen örömmel küldték el műveiket a közös, jubileumi tárlatra.

Rajztanári

Amikor 1990 augusztusának utolsó napjaiban – húsz évvel a nyolcadikos ballagás után – először léptem be az iskolába, Fischer György az emeleti folyosó végén lévő helyiséghez vezetett, és azt mondta, az a „mi helyünk”. Az idézőjel itt nem a szóhasználat pontosságát hangsúlyozza. Éppen ellenkezőleg, biztosan nem így mondta. Most, hogy próbálom újra emlékezetembe idézni a szavait, olyan kifejezések jutnak eszembe, mint kégli, sufni, barlang, stb., szóval valami menedék-féle; olyasmi, ahová az ősember húzódott be a hideg, a pusztító viharok elől. Első ránézésre nem is annyira tanárinak tűnt, inkább raktárnak, vagy még inkább padlásnak. Gyerekkori emlékeimet elevenítette fel nagyszüleim poros, régi titkokat rejtő padlásáról, ahová gyakran bújtam el annak idején. Volt is benne minden: használaton kívüli televízió, csontváz, kitömött madarak, lakattal lezárt szekrény tele özönvíz előtti fényképezőgépekkel és fotólabor eszközökkel. Az asztalokon tenyérnyi helyet sem hagytak a könyvek és sok minden egyéb, ami a tulajdonosok kilétét azonnal elárulta. Ablaka na, az nem volt. A szomszéd teremtől beépített szekrénysor választotta el, némi természetes fény az épület megálmodói jóvoltából a tető fölé épített felülvilágítón át szűrődött be északi irányból. Szóval nem volt luxus kégli, de valahogy mégis jó volt belépni oda. Az elmúlt negyedszázadban sokszor gondolkoztam, miért más ez, mint a többi, a „hatékony, színvonalas, gyermek- és partnerközpontú pedagógia céljait szolgáló” helyisége az intézménynek? Annál is rejtélyesebb a dolog, mivel néhány év múlva elöltöztünk onnan. Egy évig az első blokk tetején lévő kis tanáriba, azután pedig a mostani helyünkre, azonban a genius loci velünk jött a nagy épület hol egyik, hol másik részébe. Nem tudni, a tárgyakban, vagy bennünk lakozik-e, de a jelenléte mindenki számára nyilvánvaló, aki belép a rajztanáriba. Személyek, tárgyak állandóan változtak. Jószerével alig vagyunk már ketten-hárman azok közül, akik a gimnázium elindításában részt vettünk. Kacatjaink pedig lassacskán elkoptak, azután újabbak kerültek a helyükre. De azért a rajztanári most is az, ami régen volt. Sokáig hozzánk jártak szünetben a környékbeli dohányosok, amíg a szigorú rendelkezések meg nem tiltották. Mehettek volna máshova is, de valahogy mégis mindenki ezt a zsúfolt, ócska, lestrapált bútorokkal, könyvekkel és egyéb limlommal teli sufnit választotta. Huszonöt év alatt végigjártam az iskola minden zegét-zugát, szó szerint a pincétől a padlásig. Ha körülnézek egy tanteremben, padokat, tanári asztalt, táblát találok. A tanári szobákban naplókkal, tankönyvekkel teli íróasztalokat, vagyis a tanításhoz szükséges kellékeket. Sehol semmi fölösleges, oda nem illő... A rajztanári az egyetlen olyan helyisége az iskolának, ahol nem csak a nélkülözhetetlen tárgyak foglalják el az amúgy meglehetősen szűkös teret. Tucatjával ragadtak nálunk olyan holmik, amelyek előbb-utóbb majd csak jók lesznek valamire, de hogy mire, azt előre senki sem tudta. -Ez az izé olyan ronda, hogy az már gyönyörű! Ki ne dobd, az istenért! Aztán elindul az ötletek lavinája, és ami hajszál híján a kukában landolt, az most átlelkesül műalkotássá. Persze nem olyan komoly műalkotássá, aminek a bemutatásakor a kortárs kiállítótermekben pezsgőt és pogácsát fogyaszt a közönség, de talán még annál is komolyabb valamivé. Mert hát mi lehet az, ami nálunk van, de máshol nincs, legalább is nem ilyen szembeszökő módon. Egy ideje azt gondolom, ez a rejtélyes dolog az, amiről Johan Huizinga egész tanulmányt írt még valamikor a múlt század derekán:a J Á T É K.Fényképek, rajzok a falakon, pillanatnyi ötletekből született tárgyköltemények, amelyekről a véletlenül arra tévedőnek fogalma sincs, mire valók Rég eltávozott kollégák hátrahagyott holmija, ami lassan átalakul ereklyéből a rajztermi beállítások szemléltető tárgyaivá. Egyik-másik osztályteremben a gyerekek próbálják a saját képükre formálni a helyiséget, de ez leggyakrabban kampányszerűen történik, és a rögtönzés öröme, a rátalálás izgalma nem mindig sugárzik belőlük. Pedig hát ők még gyerekek, sokkal közelebb állnak ahhoz az életkorhoz, amikor az alkotással azonos játék még meghatározó. Egyre gyakrabban állapítom meg nem kis rémülettel, hogy a kezünk alatt formálódó generáció már nem tud játszani. Ki tanítsa meg őket, ha már a gyerekkorukból kimaradt ez a lételem, ami nélkül pedig egészséges felnőttek sem lesznek soha? A pedagógusnak is elidegeníthetetlen joga, sőt kötelessége néha azzá válni, akiket oktat: gyermekké. Játszadozó, olykor pimasz, vásott kölyökké, aki borsot tör a nagy felnőttek orra alá. Ha már a nebuló nem tanulta meg kisgyermek korában, hogy egy girbegurba fadarab lehet akár űrfegyver, királyfi, vagy emberevő szörny - mivel az okos telefonján ilyen alkalmazást nem talált - legalább itt lásson egy-két őszülő hajú bácsit, aki időnként olyan lesz, amilyen ő is lehetett volna . A rajztanári megőrizte az elmúlt évtizedek játékainak emlékét. Ott vannak köztünk régi beszélgetéseink, összejöveteleink, közös játszadozásaink tárgyi bizonyítékai, amelyek azt a bizonyos szellemet megidézik. Azt, aminek jelenléte úgy érinti meg az odatévedőt, mint ahogyan a láthatatlan fátyolkendő a szellemvasúton utazó arcát. Vannak közös emlékeink, élményeink, és ez a különös, kissé gyerekes lelkület a közvetlen környezetünket is mássá alakította, mint amilyet egy tanári szobától az ember megszokott. Rendetlenné és zsúfolttá, de mégis otthonossá. Sokszor talán némi irigységgel állapítják meg ezt a kollégák.Jó néhány éve hagyományos karácsony előtti összejövetelünk napján kicsit később mentem be az iskolába, mert nem volt délelőtt órám. A többiek már készülődtek, és amikor befordultam a rajztanári felé a folyosón, a nyitott ajtón keresztül megláttam, hogy a jelenkori magyar szobrászat egyik legkiválóbb alkotója a maga korpulens termetével éppen egy hokedlin áll, és a falra felerősített fenyőágra „szaloncukrokat” akaszt. Közelebb érve aztán kiderült, hogy ezeket a szaloncukrokat maga a mester alkotta sztaniolból, és megfelelő méretű, kissé már megtöppedt ecetes uborkákból. Hiába, az alkotó ember nem tesz se többet, se kevesebbet, mint hogy valamiből valami mást csinál.Hát, így valahogy

Szerző: Frimmel Gyula