Nem barát és nem is főnök, szülő... – Uzsalyné dr. Pécsi Rita a fegyelmezésről és a tekintélyről

2016. április 16., 04:58 szerző: Magyar Hajnalka fotós: Pezzetta Umberto
komment
Az ötéves Sári legjobb barátnője az anyukája. Szegény Sári... – A fenti megállapítás Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató legutóbbi előadásán hangzott el a zalaegerszegi Szent Család Óvodában, ahol a fegyelmezés és a tekintély adta a témát.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

A gyereknek ugyanis alapszükséglete, hogy vezessék őt. Ehhez olyan szülő kell, aki sem bratyizó barátja, sem hatalmaskodó főnöke a gyereknek, hanem irányt mutató elöljárója. De miként válhatunk ilyenné? Miként érhetjük el, hogy a gyerek ne csak szófogadó legyen, hanem belső fegyelem vezérelje?

– Az egyik fontos alapelv ezen az úton, hogy ne csak a rosszat javítsd, hanem a jót fokozd – halljuk a pécsi szakembertől. – Kritika nélkül nincs fegyelmezés, de tisztában kell lennünk vele, hogy a kritika, még ha jobbító szándékú is, az idegrendszerben pont ugyanoda hat, mint a fizikai bántalmazás. És nem csak a gyerekeknél. Amikor tehát azt hisszük, hogy építő jelleggel bírálunk, képletesen adunk egy taslit az illetőnek... A kritikára persze ettől függetlenül nagy szükség van, de ha egészséges személyiségű gyereket szeretnénk nevelni, ügyelni kell az arányokra. Senkit nem lehet ugyanis „jóvá szidni". A szakirodalom szerint a dicséret és a bírálat elviselhető aránya 3:1, kisgyerekeknél pedig 5:1. Ahhoz, hogy ezt legalább megközelítsük, rendszeresen „rajta kell kapnunk" azon, hogy jót tesz.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita: – A tekintély fogalma mára gyanússá vált, az emberek hajlamosak az elnyomással, az akarat letörésével azonosítani, holott erről szó sincs
Fotó: Pezzetta Umberto

Nem mindegy azonban az sem, mit és hogyan dicsérünk. „Szép a hajad..." Hm. Ez csak akkor lehet érték, ha például ő maga fonta be. Mindig az erőfeszítést kell dicsérni, megerősíteni, az viszi előre az érést. Ugyanezért nincs értelme a „Jaj, de okos vagy..." lelkendezésnek sem. Egy meglévő képesség, adottság túlhangsúlyozása nem sarkall haladásra, sőt, inkább passzivitást, visszavonulást szül, mert a gyerek nem szeretné kockára tenni a deklarált „okos vagy" státuszát. Hátha éppen most derül ki, hogy mégsem annyira okos, mint gondolták.

Nem csak a kritika, az unalom is „fáj" a gyereknek. Mit tegyen ilyenkor a szülő? Rossz válasz a tévé bekapcsolása, az „egyél valamit!", de az is, ha magunk kezdjük el szórakoztatni. Utóbbi azért, mert ha megszokja, hogy első nyafira körülötte ugrál mindenki, később is kívülről várja majd a megoldásokat. A legjobb az, ha sikerül közösen elindítani valamilyen tevékenységet, amiből aztán a szülő kivonul.

Bizonyos szituációkban persze az sem tragédia, ha a gyerek unatkozik. Ez is azt a tapasztalatot erősíti, hogy bizonyos dolgokat el kell viselni az életben.

– A mai világ egy kicsit rájátszik a kényeztetésre – veti fel Uzsalyné dr. Pécsi Rita. – Én sem repestem annak idején, amikor a fodrásznál ki kellett várnom, míg bedauerolják édesanyám haját, de azért csak kibírtam valahogy. Ma sok helyen, hivatalban, üzletben rendeznek be gyereksarkokat, hogy amíg a szülő a dolgát intézi, a gyerek jól érezze magát. Kedves dolog, de az sem volna ördögtől való, ha eközben az önfegyelmét edzené. A kényeztetés, a túlzott védelem egyéves kor felett amúgy is nagy csapda, érzelmi nyomorékokat eredményez. A feltétel nélküli szeretet kijár minden gyereknek, de ez ne a mindennapi csokiban, a teljeskörű kiszolgálásban, a márkás cuccok garmadájában, az ötszázadik kisautóban, vagy a spenót helyetti palacsintában nyilvánuljon meg. Ha a gyerek erőfeszítés nélkül jut hozzá mindahhoz, ami talán még eszébe se jutott, ha mindig minden a birtokában van, gátlástalan, önmaga körül forgolódó, infantilis, a valóságtól elrugaszkodott ember lesz. Ráadásul megkeseredett is, hiszen egész életen át nem tartható fenn a „mindent nekem" állapot. A vezérelv az egyszerű, józan mértékletesség legyen.

Arról nem is beszélve, hogy a minden pillanatban ugráltatható szülő nem képes a „tekintélyszemély" szerepét betölteni, holott ilyenre mindenkinek szüksége van.

– A tekintély fogalma mára gyanússá vált, az emberek hajlamosak az elnyomással, az akarat letörésével azonosítani, holott erről szó sincs – halljuk a neveléskutatótól. – A külső tekintély valóban porladni látszik, az idősnek, a tanárnak, a rendőrnek sem jár meg automatikusan, rá kell szolgálni. A belső tekintély azonban, ami szeretet-erőt és hitelességet sugároz, időtlen kategória. Ha ilyen emberrel találkozunk erősebbek leszünk tőle, töltekezünk általa, egyszerűen jó érzés a közelében lenni. Egyébként ezt a kisugárzást ma már mérni is lehet. Hogy ez mitől működik? Attól, hogy az ilyen „tekintélyszemély" képes mozgósítani a személyisége magvában rejlő erőt és energiát. Ez lesz az alapja annak az áramlásnak, odafordulásnak, amire a másik ember, a gyerek rá tud hangolódni, s követővé válik. Ez maga a nevelés. A saját belső erőnk megelevenítésével kell ugyanis felépíteni a másikat. A Talmud erről így ír: „Minden fűszálnak van saját angyala, amely ráhajol és azt suttogja, nőj, nőj." Ha valakinek a környezetében nincs ilyen felnevelő üzenetet hordozó személy, akihez jó volna hasonlítani, követni a „forgatókönyvét", a keletkező űrbe könnyen belép a sztárvilág.

A jó nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésben. Az önnevelés tehát nagy szerepet kap a hitelesség kiművelésében. Életet csak élet fakaszt! A tekintély felépítése, az önérték kibontása komoly erőfeszítés, naponta gyakorolni kell. Főként például azt, hogy az ember konfliktus esetén is higgadt tudjon maradni, ne engedje eluralkodni magán a másikból áradó negatív energiákat, agresszivitást. De lássuk meg ebben is az előnyt, hiszen növekedni igazán konfliktusokban lehet. Ehhez edzőtársak kellenek, akikre azért nem oly nehéz rábukkanni... Nem véletlenül mondják, hogy a nehéz ember Isten ajándéka, aki által megedződhet a bennünk lévő erő – taglalja az előadó.

– A belső erőnk kikezdésében gyakorta mi magunk járunk az élen – folytatja. – Á, úgysem sikerül... És még ízlik is ez az önsajnálat. Közben a saját erőnket őröljük föl, a negáció átüt, s a másik azonnal megérzi a tehetetlenséget és az elutasítást.

Hogy mennyire fontos az odafordulás minősége, a biztató, ösztönző hozzáállás, annak illusztrálására elmesél egy példát. Az úgynevezett Pygmalion-effektust vizsgáló kísérlet során egy iskolai osztályban a kutatók IQ méréseket végeztek. Ezután kiküldték a tanárokat, mondván, további speciális vizsgálatokra van szükség. Kisvártatva jelezték a pedagógusoknak, hogy hat rendkívül ígéretes, tehetséges gyereket találtak az osztályban, s meg is nevezték őket. A kutatók egy év múlva visszatértek, s újból elvégezték az IQ tesztet. A hat megnevezett gyereknél szignifikáns növekedés volt tapasztalható. Pedig a kutatók egy évvel korábban semmi plusz vizsgálatot nem végeztek, a hat gyereket pedig találomra nevezték meg. Mi történt? A tanárok „kinézték" belőlük a jó eredményt, ami be is következett.

„Minden teknős gazella az anyja szemében" – és valóban megfigyelhetjük, hogy minden jelentős teljesítmény és nagy jellem mögött ott állnak azok a tekintélyszemélyek, akik kinézték belőle, bíztak benne, és követhető mintát is nyújtottak számára.

Magyar Hajnalka

2016. április 16., 04:58 szerző: Magyar Hajnalka fotós: Pezzetta Umberto

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...