Staféta Vigh Istvánnal

– Gyerekkoromban nagyapám lovakat tartott, de eladta őket. Az akkor feltámadó hiányérzet  érlelte meg bennem:  felnőttként nekem minden áron lovam kell legyen  – kezdi az 50 éves férfi, aki párjával, Pap Valentinával ma lovakat, juhokat és méheket tart a bocskai erdőben. – Harmincéves koromra teljesült be a vágyam. Egyik barátom avatott be a lótartás tudományába, hiszen én géplakatosnak tanultam, s még lovagolni sem tudtam. Ma  már el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Csatlakoztunk a lovas polgárőrökhöz,  a barátokkal kedvelt időtöltésünk a  lovasíjászat és túrázás. Rengeteget tanultam a lovaktól. Visszahúzódó ember voltam, nem tudtam kiállni az igazamért, a lovakkal való foglalkozás vezetett rá erre. Megtanultam irányítani és figyelni az állatra.  Ha a nyeregben ülök, az én akaratom érvényesül,  ha leszállok, a lóé. Ez a kölcsönösség, ez a szimbiózis érlelt engem is határozottabbá. No és az, hogy a lovak nem hazudnak, mindig őszintén reagálnak. Jó mesterek az élethez...

A stafétát Olasz Ágnesnek adta tovább, kérdése, milyen megőrzésre, felelevenítésre érdemes értékei vannak a börzöncei kápolnának?