Jóban-rosszban: a mundér becsülete

Az 1996-97-ben megszűnt nagykanizsai alakulatnál szolgáló volt bajtársak 10 év után most jöttek össze újra egy kis múltidézésre.

- Nagykanizsa tábornokképző volt, nekem elhiheti - mesélte a ma már Budapesten élő Szabó Tibor nyugállományú ezredes, aki 1965-től kezdődően előbb vegyi-, sugár-felderítő szakaszparancsnokként, majd ezredparancsnok-politikai helyettesként szolgált itt. - Számos mai katonai vezető került ki tőlünk, például Fodor Lajos, a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára, valamint Havril András vezérezredes, volt vezérkari főnök. Az előbb Dózsa-, majd Thúry laktanyában elhelyezett MH 14. Thúry György Gépesített Lövészezred, később dandár olyan feladatokat hajthatott végre, melyek méltán tekinthetők kiemelkedőnek. 1966-ban például Csehszlovákiában részt vettünk a Vltava nevű hadgyakorlaton, ami számunkra azért is emlékezetes, mert oda már vittünk PSZH-kat, azaz páncélozott szállító harci járműveket is, melyekkel akkor elsőként minket szereltek fel.

A nagykanizsai Török Csabát  aki 1969-ben, 22 évesen Mosonmagyaróvárról került a dél-zalai városba, aztán végleg itt ragadt  a mai napig megsüvegelik volt katonái az utcán.
- Fiatal hadnagyként jöttem, végül gépesített zászlóalj-parancsnokként vonultam nyugdíjba - idézte fel. - Emlékek? - kérdezett vissza. - Voltak jók és rosszak is. Megesett, hogy arra gondoltam: bár soha a büdös életben ne választottam volna ezt a pályát... De mára a rossz dolgok is megszépültek, amin valamikor sírni tudtam volna, azon most nevetek.

1973 és 81 között harckocsizó-rajparancsnok volt Kanizsán Nagy János, aki dél-zalai éveit élete legszebb szakaszának tartja.
- Huszonkét évesen kerültem ide, gondolja el, fiatalabb voltam sok katonámnál - magyarázta a férfi, aki Tapolcáról vonult nyugdíjba harckocsi dandárparancsnok-helyettesként. - Bizonyítanom kellett nekik és a parancsnokaimnak is, ami nem volt könnyű.

Azt is hozzáfűzte: Nagykanizsán rengeteg élmény érte, a lövészetektől a víz alatti átkelésekig. Mint mondta, beosztott katonái egytől egyig kiváló, nagy tudású emberek voltak: ha valami elromlott a harckocsin, alábújtak, ripsz-ropsz, megjavították, aztán tűz tovább!

Tarr Ernő nyugállományú alezredes azt idézte fel, hogy annak idején rendszeresen jártak almát, kukoricát, répát betakarítani mezőgazdasági üzemekbe, ahol már a gépparkról kiderült, hogy a tsz-elnök katonaviselt-e, vagy sem. Ha igen, a traktorok, kombájnok szép rendben, teljesítmény szerint csoportosítva álltak a telephelyen, ha nem, össze-vissza.

- Előbb a lövészeknél voltam, majd a műszaki századhoz kerültem, ahol a lövészeket, harckocsizókat szolgáltuk ki, ha kellett, hidat csináltunk, ha pedig arra volt szükség, robbantottunk - ezt már a szombathelyi Bársony Árpád osztotta meg velünk, aki 1964-től szolgált Nagykanizsán. - Télen, amikor a hó elzárta a falvakat a külvilágtól, a harckocsizókkal mi hoztuk-vittük az élelmet, végeztük a betegszállítást, amire éppen igény mutatkozott. 1965-től az összes nagyobb magyarországi árvíznél ott voltunk, a Dunától a Muráig. 1972-ben például a Mura-gátat kellett felrobbantanunk, hogy a horvátokat ne öntse el a folyó. A töltést ki kellett vésni, mert a tölteteket 2 méteres gödrökben helyeztük el  kemény munka volt, annyi szent. Mi mégis szerettünk katonák lenni. Szigorú parancsnokaink voltak, mély nyomot hagyott bennem például Szőcsi alezredes, egy kétméteres, szálfaegyenes, nagyon kemény ember. Megesett, hogy az egyik őrvezetőt kint, a városban elagyabugyálták. A parancsnok felsorakoztatta az ezredet, s ott előttünk azt mondta az illetőnek: "Lefokozlak, mert hagytad megverni magad." Igazságos és tisztességes vezető volt, sokat tanultunk tőle.