2011.11.22. 18:57
Sátor, bunker, sötétség - Riport Afganisztánból
Kabul, Pul-i-Khumri - Afganisztánban készült riportunkat ma a második résszel folytatjuk. A Baptista Szeretetszolgálat Rescue 24 mentőcsapatának két munkatársát kísértem el.
A Baptista Szeretetszolgálat a Magyar Honvédséggel és más honi civil szervezetekkel együtt aktív munkát vállal azért, hogy Afganisztán egyszer kitörhessen a megújuló háborúk pusztító körforgásából. A szerepvállalás részeként mentőápolók oktatnak egészségügyiseket a legszükségesebb tudnivalókra: egy ilyen küldetésen voltam útitársa két kiváló szakembernek. Azonban láttam azt is: egyáltalán nem biztos, hogy a segítség eléri a célját, nem biztos, hogy a NATO-csapatok 2014-re tervezett kivonulását követően az afgánok saját maguk képesek a rend fenntartására. Tény, hogy a helyzet egyre bizonytalanabb, az utakra nyugati ember csak kockázattal vállalkozhat, s nem szűnnek a merényletek sem.
A kabuli repülőtér előtt két amerikai katona ácsorog hanyagul, de azért gépkarabélyokat szorítva egy páncélozott terepjáró mellett. Nem messze tőlük egy feketébe öltözött, elkendőzött arcú férfi, valamelyik jól fizető biztonsági cég fegyverese figyeli az érkezőket. Akik között a hazatérő afgánok mellett jól felismerhetőek a szabadságos katonák, vagy a segélyszervezetek önkéntesei. Előbbiek hiába vannak civil ruhában, a felnyírt haj, a tetoválás, a militaris hátizsák éppen annyira jellegzetessé teszi megjelenésüket, mintha egyenruhában lennének. Látok néhány fiatalt: missziós munkára jöhetnek, gondtalanul csevegnek, mintha piknikre érkeznének. Nézem vidám ábrázatukat, és megjegyzem magamnak: ezek tényleg azt hiszik, hogy megváltják itt a világot.
Pedig ezt a világot nemhogy megváltani, túlélni sem könnyű mostanság. Mi hárman Kabulból Pul-i-Khumriba tartunk, amihez keresztül kell vágnunk a hírhedt Salang-hágón. Vagy elrepülünk egy helyi járattal Mazari-Sarifig, s onnan tesszük meg az utat gépkocsival. Egy a lényeg: a helyi segítőknek nem kell tudniuk pontosan, mikor és hova érkezünk, csak annyit kell az orrukra kötni, amennyit feltétlenül muszáj. És ez nem bizalmatlanság kérdése, egyszerűen kötelező önvédelem. Ha egy fizetett afganisztáni alkalmazott családját megfenyegetik, nyilván kiadja az érkező (és elrabolható) nyugatit, és ezen nem is lehet csodálkozni. Tehát amikor piros Rescue 24 feliratú egyenkabátunkban kimasírozunk a repülőtér várójából, s beülünk a ránk váró Toyotába, sofőrünk csak akkor tudja meg, hogy hét-nyolc órás út vár rá Észak-Baglán tartomány fővárosáig. Nyel egyet és a pedálra lép, mi pedig bízhatunk a szerencsés megérkezésben.
Kabul után egy ideig sík a vidék, a szegénység életképeit csak az elmúlt háborúkból ott maradt roncstemetők tarkítják némiképp. Aztán egy óra múlva elérjük a Hindukust, majd egy másik óra után a Salang-hágót, közepén egy hosszú és sötét alagúttal. A szovjet invázió idején a közeli Pandzsír-völgy mellett itt voltak a legsúlyosabb harcok, mert a hágón át húzódott a szovjetek fő utánpótlási vonala Kabulig. A mudzsahedek hegyi rejtekhelyeikről eredményesen tudták támadni a szovjet konvojokat. A falvak lerombolása és a sorozatos orosz offenzívák elnéptelenítették a vidéket, a lakosság a magas hegyek között, barlangokban keresett menedéket, vagy messzire menekült.
Sok embert mostanában sem látni errefelé. De katonai konvojt igen, csak a haditechnika és a felségjelzés más.
Hiába igyekszünk, sötétedés előtt nem érjük el a bázist, a magyar PRT állomáshelyét, ahol kis csoportunk szállást kapott. Pedig a sötéttől félni kell. Nem tudni ugyanis, hogy a fegyveres, aki a kocsit megállítja, melyik oldalon áll. Pontosabban melyik oldalon áll éppen. Hírlik, hogy aki délelőtt a Karzai-kormány rendőre, este már tálib gerilla, vagy egyszerűen útonálló. Az sem jelent semmit, ha zöld rendőrautót látni, mert nemrégiben több ilyen kocsit elraboltak egy fegyveres összetűzés során Pul-i-Khumriban.
Különösen a pastu területek veszélyesek. Sofőrünket korábban megállították, s ugyan életben maradt, de a kocsijától megszabadították. Ilyen és hasonlóan kellemes emlékű történetek felidézése mellett figyeljük, ahogy a fényszórók csíkját elnyeli a sötétség a helyenként alig járható úton. Végül háromszor állítanak meg, egy csapat az útleveleinket is elszedi, de tovább inti járművünket. Az, hogy megkönnyebbülten érjük el a bázist, csak tapintatos megidézése a valóságnak.
Szigorú ellenőrzés következik a kapuban, majd rövid eligazítás során tudatják velünk, hogy a környéken egyre nagyobb a bizonytalanság. Egy sátorban kapunk ágyakat magunk alá, majd megmutatják, hol a bunker, ahová riadó esetén futni kell. Nem ez az első ilyen utam, ezért láthatatlan érzékelőim azonnal jelzik a kimondatlan, kitapinthatatlan feszültséget. (Folytatjuk)
Riportsorozatunk első része:
Egy haldokló kínjai - Riportsorozat Afganisztánból