2014.12.25. 06:10

Széperdei Zsolt: "ott van apám, aki a gyerekem, illetve a bátyám, aki a kisfiam lett"

Széperdei Zsolt megtapasztalta az élet árnyékos oldalát. Édesanyját kamaszkorában vesztette el, nemrég édesapja is eltávozott közülük, állása megszűnt, szerelme elhagyta, s miközben közösnek álmodott otthonuk után egyedül fizeti a hitelt, ő ápolja, gondozza autista bátyját, Gyuszit is.

Horváth-Balogh Attila

És néha verseket ír, melyeket most foglalt kötetbe. Nem hiszi, hogy egyszer befutott költő lesz, de mint mondja, neki már az is elég, ha kicsit jobbítani tud vele sorsukon.

Zsolt az őt ért csapások ellenére sem lett ember-, vagy világgyűlölő, sőt. Töretlenül hisz abban, hogy a világ szép, az emberek pedig alapjában véve jónak születnek. A bajban sok társra lelt, könyve – pedig még csak a 3. bemutatón van túl – szépen fogy.

De ki is ez a fiatal, 38 éves férfi? És mit akar a verseivel?

– Hét testvérrel nőttem fel Palinban, egy vasúti szolgálati lakásban – mesélt élete kezdetéről.

Zsolt az életét is odaadná, hogy jobb életkörülményeket teremtsen bátyjának, a 49 éves, ám gyermeklelkű Gyuszinak.

– Felcseperedtünk, az idősebbek hamar kirepültek a családi fészekből, én pedig utolsó gyerekként ott maradtam apánkkal autista bátyám, Gyuszi mellett. Egy ideig, mert nyilván én is saját életről, családról álmodtam. Tizenhat éves voltam, amikor anyukám meghalt és apu lett a bátyám gyámja. Elmentem a Flexbe dolgozni, szépen hozzáláttam építgetni az életemet, karrieremet, 12 év alatt a termelési menedzser posztig jutottam. Ekkor kezdtek gyülekezni fejem fölött a viharfelhők. Másik bátyám, István vesebeteg lett, transzplantálni kellett, édesapámnál pedig tüdőgyulladás alakult ki. Hosszú ideig úgy telt az életem, hogy a 10-12 órás flexes műszak mellett apámhoz a zalaegerszegi, Istvánhoz a kanizsai kórházba jártam, Gyuszit pedig vittem magammal mindenhová. Pisti 40 évesen meghalt (akkor én 30 voltam), apu állapota pedig rosszabbra fordult. Igyekeztem mindent megtenni értük, bevásároltam, háztartást vezettem, Gyuszi ugyanis akkor már itt élt velünk Szepetneken, ahol az akkori párommal hitelre vettünk egy házat. Egy ideig működött is, hogy van párom, magánéletem, van egy munkahelyem, és ott van apám, aki a gyerekem, illetve a bátyám, aki a kisfiam lett, hiszen mindketten gondozásra szorultak. Nem véletlenül kapta verseskönyvem az Édes bátyám, kisfiam címet... Aztán tavalyelőtt leépítés történt a cégnél, ami sajnos, engem is érintett. Eközben apám állapota tovább rosszabbodott, világossá vált, hogy menthetetlen. Sikerült elhelyeznem ide, Szepetnekre, a Kolpingba, ahol mindössze egyetlen napot tölthetett, ugyanis tavaly december 22-én meghalt. Gyuszi teljesen rám maradt, én pedig édesapámnak megígértem a halálos ágyán, hogy vigyázok rá és gondját viselem. Az élettársam már korábban kiszállt ebből az egészből, amiért nem kárhoztatom, mert valóban nem tudtam 100 százalékban odaadni magamat neki.

És oda is adja, ha képletesen is, első verses kötetében. Fotó: Szakony Attila

Gyuszi, habár 49 éves, egy 3 éves kisgyermek lelke lakozik benne. Miközben mi Zsolttal beszélgettünk, ő az ágyon plüssállatai mellett egy kiszuperált rádióval játszadozott. Teljesen Zsoltra van utalva, hiszen nem képes önmagát ellátni.

– Én most 39 ezer forint ápolási díjat kapok, Gyuszinak 53 ezret folyósítanak, tehát havi 92 ezer forintból kellene megélnünk – folytatta. – Ez menne is, ha a lakáshitellel és az egyéb, az élethez szükséges költségekkel együtt nem rúgnának 200 ezerre a kiadásaink. Ez azt jelenti, hogy mínusz 110 ezer forintban kell gondolkodnunk hosszú távon. Nagyon sok embertől kaptunk, kapunk segítséget, hoznak ételt, italt, tartós élelmiszert, sőt, tavaly csináltak nekünk még egy csodálatosan szép karácsonyt is.

A palini Borda László almatermelő is segítő kezet nyújtott Zsoltnak, igaz, ő nem halat adott, hanem hálót a halászathoz: felajánlotta a férfinak, hogy alkalmanként tudna neki munkát biztosítani az almásban, ahova magával viheti Gyuszit is, így addig sem marad felügyelet nélkül, míg ő dolgozik. Zsolt azóta még optimistábban tekint a jövőbe.

– Nem tartok borosüveget a kezemben, nem szidom a rendszert, az embereket, hogy nekik miért van több és nem koptatom kezem bőrét a polgármester asszony ajtajának kilincsén – szögezte le. – Egyszerűen fogom a kapát, a metszőollót, a fakanalat, a tollat, bármit, ugyanis én talpon akarok maradni, és talpon is maradok, mert egyetlen örökségem a szellemi fogyatékos bátyám, aki ugyan 49 éves, de valójában egy óriási gyermek, hatalmas szívvel...

Zsolt elárulja: már gyermekkorában is írt verseket, aztán hosszú időre abbamaradt ez a kedves foglalatossága. A sok trauma hozta újra elő, ő pedig ismét ír: emberekről, sorsáról, álmairól, kínjairól. Amikor eszébe jut egy fontosnak tűnő gondolat, bárhol van, azonnal lejegyzi, buszjegyre, szalvétára, ami a keze ügyébe akad, nehogy elfelejtse, míg hazaér. Vallomásait egy volt munkatársa, Hári Szabolcs segítségével most az említett kötetben jelentette meg.

– Nem hinném, hogy egyszer majd befutott költő lehetnék, nem is szoktam ilyen nagyokat álmodni, mindig csak annyiról álmodom, amennyi éppen kell – jelezte. – Csupán azt szeretném, hogy kicsivel jobb életünk legyen, el tudjunk költözni egy kisebb, olcsóbban fenntartható lakásba (a mostani 95 négyzetméteres) és ne kelljen minden nap azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Erre a könyvre úgy tekintek, mint az életem egyik pillérére, és ha ez a pillér tart, hiszem, hogy hamarosan a várunk is állni fog. Igen, az emberek segítenek, ha megveszik a könyvemet, de cserébe én is tudok adni valamit, a verseimet, a gondolataimat, önmagamat. Nem akarok sztár lenni, csak annyit szeretnék, hogy kicsit szeressenek és én is hadd szeressem az embereket, s nyugalomban élhessek a testvéremmel még sokáig, ne kelljen félnünk a banktól, a hajléktalanságtól.

Most ezer darab jelent meg a könyvből, és az eddigi, palini, szepetneki és zalaegerszegi bemutatókon közel 300 fogyott belőle.

– Persze, tudom, hogy nincs remény a házunk megmentésére, de végre lélegzünk, eszünk, és én nem félek a munkától – mondta végül.

˝Projektezni˝ az életet

Széperdei Zsolt – habár rímekbe szedve tárja az olvasók elé gondolatait – nem tartja magát költőnek. Könyve köszöntőjében így fogalmaz: ˝Kis ego, amivel rendelkezem, tehát nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a sok dicsérő szó ellenére is az a véleményem, hogy eme tudással sem Radnóti, sem József Attila estebédje után nem lettem volna méltó arra sem, hogy lesöpörjem a morzsát az asztalukról... Most mégis itt vagyok. Hátramaradt horribilis adóssággal a hátamon, igen, bevallom, voltak napok, amikor éhesen maradtam, amikor padlóra kerültem, nem volt kedvem élni, létezni, levegőt venni, de Gyusziért, a testvéremért talpra kellett állnom... Nehéz, de tenni kell, alkotni, előre menni és szeretni, tisztelni az embereket. De nem volt-e nehezebb azoknak, akik háborúztak, nélkülöztek, fogságba estek, majd felépítettek egy országot a romokból és nem panaszkodtak, hanem tisztelettel felneveltek minket?

Bizony, nekik nehezebb volt...˝

Ilyen szemlélettel tekint a világba Zsolt, ez segíti hozzá ahhoz, hogy legyőzze a mindennapokban reá nehezedő gondokat, problémákat ezért nem adja fel. Megy előre töretlenül, elszántan és határozottan, pontosan tudja, hogy mit akar.

˝Vannak céljaim, fogalmazhatnék úgy is, mint volt vezető kollégám, segítőm és barátom, vagyis hogy projekteznem kell ezt az életet˝" -– írja a köszöntőben.

Ehhez azonban nem halat kér az emberektől, hanem hálót, hogy tudjon halászni.

˝Nem akarom már, hogy adjanak pénzt, kenyeret, ruhát, azt akarom, hogy magam teremthessem elő végre kétkezi munkával, kötettel, írással, de önmagam.˝

Angyal

Van egy angyal, ki figyel rám

átérzi küzdelmes harcom.

Éjszaka szárnyat bont, titokban nézi, ahogy alszom.

Van egy angyal, ki lelkével óv,

hogy jó legyen nekem.

Éjszaka szárnyat bont,

titokban bevarrja vérző sebem.

Van egy angyal, ki nem hagyja

sírni látni az arcom.