Trianon 1920: „A háború után már nem járhattunk át nagyanyámhoz”

Június 4-e, az Összetartozás Napja, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulója. A kényszerű békeszerződés több millió ember életét változtatta meg. Olyan magyar lakta területeket csatoltak el az anyagországtól, mint a Zalával szomszédos Muravidék. Az ott élők idegen ország lakói lettek, kisebbségként máshogy alakult életük, mint az anyaországban maradtaké. Magyarország területéből a később megalakult Jugoszlávia több mint 20 ezer négyzetkilométerrel és mintegy másfél millió lakossal részesedett. A Muravidéken ma mintegy tízezerre tehető azok száma, akik még éreznek magyar kötődést.

A határok 1920-as meghúzása a későbbi időszakokra is hatással volt. Több helyen olvasható, az utódállamokhoz hasonlóan a szlovénok is érzékenyen reagálnak Trianonra. A szlovén közvéleményben is az a felfogás él, hogy az 1920-ban aláírt békeszerződés során a történelem jogosan szolgáltatott igazságot Szlovéniának.

Mindez távolinak tűnt, mikor alig negyed órás utazás után értünk Lentiből a szlovén Radamosba, hogy felkeressük Fehér Rozáliát, Rozi nénit, akinek családját igaz már később, de szétszakította a határ.

– Sok rokonunk van Lentiben – mondja a 70 éves Fehér Rozália, mikor meghallja, hogy mi is onnan érkeztünk, majd szabadkozik a témával kapcsolatban, hogy a régi időkre nem emlékszik már.

– Az évek összefolynak, nem tudom mi mikor történt, de sok emlékem van – mondta. – Volt, hogy magyarok, volt, hogy jugoszlávok voltunk. Itt is több család él, ahol elszakadtak a rokonok. Mi meg már itt nőttünk fel, az egykori Jugoszláviában, de 1944-ben még nem abban születtem. Amikor a II. világháborúban visszacsatolták ezt a területet is, itt úgy mondták, újra magyarok vagyunk, pedig addig is azok voltunk. A háború után máshogy alakult a világ, az iskolában már szlovénul is tanultunk, de nem sok maradt meg, itt csak magyarul beszéltünk. Anyám zalaszombatfai, apám meg radamosi volt, amikor összeházasodtak, akkor került anyám ide a '40-es években.

Fehér Rozália Radamosban él. Mint elmesélte, a háború után az 1956-os politikai fordulatnak köszönhetően találkozhattak először a magyar oldalon élő rokonokkal, köztük a nagyanyjával. Fotó: Kósa Róbert

Rozi néni arról is mesélt, szülei közvetítők útján ismerkedtek meg, ami akkoriban bevett dolog volt, hiszen nem volt hol találkozni fiúknak és lányoknak, esetleg a templomban.

– Apám családja jómódú volt, anyámék szegényebbek voltak. Anyai nagyapám korán meghalt, ott a férfimunkát is el kellett nagyanyámnak végeznie, így anyámból is dolgos, szorgalmas asszony lett. Így ajánlották apámnak is, aki elvette 1942-ben. Előtte csatolták vissza a Muravidéket Magyarországhoz. Aztán a háború után már nem járhattunk át nagyanyámhoz, nem lehetett, csak leveleztünk az ottaniakkal. Persze azokat ellenőrizték. Engem meg a testvéremet még Gáborjánházán kereszteltek a háború alatt, mert akkor Dobronakon nem volt pap. Amikor meg 1964-ben férjhez mentem, a belgrádi konzulnak kellett kikérni az anyakönyvi kivonatot Gáborjánházáról.

Családi fotó az 1950-es évekből. Hátul Ritlok Vendel és Ritlok Elizabet keresztszülők, Büki Mária, Rozi néni édesanyja, elöl Ritlok Gizella és Olga, valamint Büki Rozália, ma Fehér Rozália és testvére, Büki Teréz

Arról is beszélt, hogy a II. világháború után a szlovén oldalon nem volt olyan mértékű katonai jelenlét, mint a magyar oldalon. A határtól függetlenül akkoriban tőlük még átjártak az erdőn keresztül többen is Magyarországra.

– Emlékszem, hogy a szomszédunknak Bödeházán volt menyasszonya, de lezárták a határt. De hát olyan nagy volt a szerelem, hogy a férfi átszökött. Mikor átért füttyentett, ez volt a jel, hogy nem fogták meg a határőrök és ott is maradt, nem térhetett vissza a családhoz. Az ötvenes években még nagyobb volt a szigor, Tito ellensége volt a magyaroknak, odaát háborúra készültek. Mi itt a határszélen ezt nem tapasztaltuk, csak láttuk a felszántott határsávot meg a szögesdrótot a másik oldalon. Nálunk csak néhány kaszárnya volt, kevés katonával, azok is Szerbiából. Senki sem készült itt háborúra.

1956 számukra is emlékezetes volt, de más szemszögből. A politikai fordulat következtében találkozhattak a magyar oldalon élő rokonokkal.

– Lovaskocsival mentünk ki a határra, ott várt nagyanyám meg a nagybátyám. Sok magyar jött akkor Jugoszláviába, Belatincon volt egy gyűjtőhely, onnan mentek tovább. Jött egy család, talán Zalaegerszegről, akiket apámmal vittünk el oda. 2006-ban az 50. évfordulón jelentkeztem egy felhívásra, olyanokat kerestek, akik segítettek az 1956-os menekülteknek átszökni és továbbmenni. Legnagyobb meglepetésemre kitüntetett az akkori magyar kormány a fél évszázaddal korábbi segítségért. Pár éve Chicago-ból járt itt egy ember, mesélte, hogy ismer ott olyanokat, akiknek szüleit radamosiak segítették, miután átszöktek Magyarországról.

1967-ben nyílt meg a hosszúfalusi határ, így már nem kellett Kotor és Murakeresztúron át vonattal utazni Magyarországra, ami korábban egy napig tartott, az jócskán lerövidült. A hatvanas évek más miatt is fordulópont volt, hiszen míg 1965 előtt Jugoszláviából is csak átszökni lehetett nyugatra, azután megnyílt a határ egy törvényi szabályozás következtében.

– Más volt Jugoszlávia kapcsolata a szovjetekkel, mint a magyaroknak és más a nyugatiakkal is, ezért mi itt valamivel jobban éltünk. Amikor iskolások voltunk, az ötvenes években amerikaiaktól kaptuk a tízórait, később pedig, 1965-től, aki akart mehetett nyugatra dolgozni. Innen is többen elmentek és ott is maradtak.

Felmerült a magyar állampolgárság kérdése is, Rozi néni azt mondja gondolkodott a lehetőségen, de a Magyarországon élő öccse azt mondta, nem származna haszna belőle. Ha csak az nem, hogy a magyar idős otthonok olcsóbbak, mint a szlovének.