A drogok rabságából az életbe

A fiatalember életéből tíz év a drogok, az alkohol és a gyógyszerek rabságában telt. Ma már évek óta tiszta, s ő próbál segíteni másokon. A közelmúltban jelent meg A remény fia című könyve, mely megdöbbentő, igaz történetét idézi fel, egyfajta útmutatásként is, a függőségtől mentes életre.

„Kutatva a múlt romjai közt, több olyan esettel is találkoztam, amikor meghallhattam volna, de nem történt meg. Nem rajtam múlt. Az első ilyen eset, mikor elütött egy autó. Csodával határos, hogy nem lettem oda. Mikor egy alkalommal túladagoltam magam ecstasyval, éreztem, hogy távolodok ebből a testből... Vagy amikor az utcán voltam, és megfagyott a talpam... Csodával határos, hogy nem haltam bele a hepatitis c-be”- írta meg Ambrus Szilárd A Remény fia című könyvben, amelynek megjelenése után találkoztunk a közel ezer napja tiszta, azaz káros szerek nélkül élő fiatalemberrel.

– A drog sok mindent ad, de sok mindent el is vesz – kezdte a beszélgetést Ambrus Szilárd. Ahogy könyvében írja: „ Elvette a legfőbb értékem, amit józanságnak hívnak. Elvette a családom, a pénzem, a fiatalságom. Elszakította tőlem minden emberi értékem, a reális gondolkodásmódom és a valódi érzéseimet.”

Erre persze csak jóval később döbbent rá. A kezdeti időkben a rosszkedvét elűzte, a jókedvét fokozta a drog.

– De a kábítószer olyan, mint a szirének élete. Csábító, de a halálba taszítja az embert, lassú öngyilkosság-  tekint vissza a múltra a ma már harminc éves kor felé közeledő fiatalember, aki függőségben telő évei alatt eljutott odáig, hogy szülei minden megtakarított pénzét ellopta, majd ékszereket is pénzzé tett és drogokra költötte. Egy idő után pedig- ahogy fogalmazott: „kidobták” otthonról. Ismerősöknél húzta meg magát, sokszor embertelen körülmények között. Szülei tehetetlennek érezték magukat, nem tudtak mit csinálni. Édesapja azt mesélte: jó lett volna, ha tudják, léteznek segítő szervezetek, ahova fordulhatnak a függők és családtagjaik.

Halálközeli élmények, életveszélyes helyzetek, reményvesztettség, magány, kilátástalanság, szürreális helyzetek  – ezek jellemezték a drogfüggő Ambrus Szilárd életét. Sokszor már éppen a drog okozta reménytelen helyzetek miatt nyúlt újra és újra a kábítószerhez, az alkoholhoz, a nyugtatókhoz. Józan pillanataiban, érezte, hogy szabadulna ebből az ördögi körből, de egyedül nem ment.

– Úgy éreztem, engem nem szeret senki, és úgy éreztem, most már minden mindegy. Felkeltem reggel: az volt az első gondolatom, hogyan tudnám befejezni a használatot, de egyszerre küzdöttem az elvonási tünetekkel: remegtem, közel voltam a görcsös rohamhoz, ezt úgy tudtam kezelni, hogy elrohantam a kocsmába, inni. Amikor az ember ott fekszik, elvonási tünetekkel, akkor hiába lenne akaratereje, az nem ér semmit -idézte fel.

Aztán eljött egy pillanat, amit Szilárd azóta is csodaként emleget.

– Volt két rendőrségi ügyem: az egyikben közmunkára ítéltek, a másikban fél éves elterelésen (kábítószer-függőséget gyógyító kezelés kellett részt vennem. De én beletörődtem abba, hogy nekem a függőség lesz a végem és szépen lassan meghalok: nem is mentem el ezekre a foglalkozásokra. Számtalanszor azért imádkoztam, hogy Istenem, vedd el tőlem az életemet. De neki valami más terve volt. Többször bementem a templomba, imádkoztam, hogy legyen vége a szenvedéseimnek. Egy ilyen alkalommal kijöttem a templomból és találkoztam Anyukámmal: ez a pillanat a szerencse és a véletlen ötvözete volt, ott munkálkodott egy felsőbb erő. Éppen aznap volt az elterelés, Anyukám elvitt.

Bementem a csoportszobába., az addiktológus rám nézett és azt mondta: „maga nem józan, így nem vehet részt a foglalkozáson”. Akkor belém hasított a gondolat, hogy még ide sem kellek. Beletörődve felálltam és elindultam kifelé. De a függőségnek testi tünetei is voltak. 45 kilós voltam, a bal kezem meg volt dagadva, úgy nézett ki, mint ami el van törve. Sántikáltam, a lábam is meg volt duzzadva. Az arcom, a szemeim be voltak esve. Az addiktológus telefont ragadott, felhívta a kórházat, majd odafordult hozzám, és azt mondta: „azonnal be kell mennie a kórházba, különben meghal”. Akkor elkezdtem sírni, hogy én oda nem megyek; arra gondoltam: mi lesz velem anyag nélkül. Ez volt az ismeretlentől való félelem.

Anyukám is rimánkodott, hogy menjek a kórházba, de elmenekültem. Hallottam egy mentőautó szirénáját, de bicegtem tovább. Egy áruház parkolójában leültem és azon gondolkoztam, hogyan tudnám abbahagyni. Elkiáltottam magam: Istenem, ha itt vagy, csinálj velem valamit, ne kelljen tovább így élnem. És akkor minden elfehéredett körülöttem.. Nagy nyugalom szállt meg és akkor jöttem rá, hogy ezt kerestem, ezt a nyugalmat egész életemben – mesélte Szilárd, aki azóta is úgy gondol vissza erre, hogy el sem hitte, hogy ezt élte át, de élénken emlékezik minden pillanatra. Felállt, egy kölcsönkért telefonon felhívta Édesanyját, aki elvitte a kórházba. Az addiktológián másnap reggel már érezte az elvonási tüneteket, majd hosszú ideig kényszerképzetei voltak: azt hitte, mindenki őt figyeli, mindenkiről azt hitte, hogy rendőr. Egy idő után eljutott egy AA-gyűlésre (anonim alkoholisták). Ott hallott egy terápiás lehetőségről, s ennek hatására közel három éve  elkezdett egy egy éves drogterápiás programot. Könyvében leírja, mi történt ezidő alatt, melyben voltak nehézségek is:  közel volt a visszaeséshez, de a  terápia végeztével új irányt vett élete. Azóta családjával is helyreállt a viszony.  A drogterápiás otthonban  tanultak nem csak az ő életét változtatták meg, ma már ő segít másokon.

Érzéslista: ez volt az  egyik titok, ami szabadulást jelentett a gyilkos, kábító világból. Függőknek, de káros szerekkel nem élőknek is segít nehéz élethelyzetekben, akár a mindennapokban is ez a módszer.

- Sokan nem foglalkoznak az érzéseikkel, életük   a munka és a kötelességek körül forog. Az elfojtott érzések miatt komoly betegségek is kialakulhatnak. Ha az én életemben történik valami nehézség, feszültség, akkor leírom a történetet az érzéseim mentén. Harag, bánat, félelem, öröm – minden ember életében jelen vannak, de sokszor nem tudatosítjuk. Nekem is meg kellett tanulni felismerni az érzéseimet. Az érzések elfojtása, tehetetlenség, félelmek – ezek voltak túlsúlyban gyermek és fiatalkori életemben, ezek helyett nyúltam a drogokhoz. Aktív anyagosként  három érzés jellemezte az életemet: az egyik, amikor nagyon jól éreztem magam egy bizonyos szer hatása alatt. A másik a sóvárgás volt, amikor feszült voltam és hajtott a vágy. A harmadik pedig az abszolút üresség, amikor azon vívódtam, hogyan tudom abbahagyni a használatot-  Ezt senkinek nem kívánom. Viszont, ha az ember megtalálja a kiutat, akkor az élet legapróbb örömeit is értékelni tudja- mesélte a fiatalember, akinek feltettük a kérdést, mit tenne, ha egy fiatal azzal fordulna hozzá, hogy kipróbált valamilyen drogot.

- Ha valaki rendszeresen fogyaszt és így jön hozzám, akkor elmesélném neki a történetemet: hogy mik voltak a mélypontjaim , milyen poklon kellett keresztül mennem és hogy milyen vagyok most. Ha nem akarja abbahagyni, az már az ő választása. Az én részem az lenne, hogy megteszem, amit  meg tudok tenni. Ha valakiben nincs meg a használat abbahagyásának vágya, akkor szoktam azt mondani: egy kicsit még anyagozzál és ha már a saját vizeletedbe és ürülékedben hemperegsz, akkor  gondolkozol el azon, hogy van-e ebből kiút, hogy kell-e neked ez- vallja a fiatalember.

Szilárd azt mondja, hosszú út vezetett odáig, hogy ma már őszintén tud beszélni érzéseiről, hiszen hosszú ideig még önmagának is hazudott.

- De nem hogy őszinte nem tudtam lenni magamhoz, még szeretni sem tudtam magamat. Az érzések mellé a  kommunikáció is nagyon kell: ki kell tudni beszélni magunkból  mindent – szólt Ambrus Szilárd a számára egyik legfontosabb gondolatról.

Ebben segít neki -más módszerek mellett – az érzéslista, a keszthelyi AA egyesület, s ő maga pedig másokon szeretne segíteni azzal, hogy megírta annak a tíz évnek a történetét, melyet a drog elvett az életéből.