A nagykanizsai Hopp Eszter számára a vadászat erdőzúgást, vadűzést, szabadságot és magányt jelent

2016. március 19., 06:45 szerző: Horváth-Balogh Attila fotós: Szakony Attila
komment
Nagykanizsa - Hopp Eszter erdőmérnök pályafutása elején az egyetlen női vadász volt a vadásztársaságban és a megyében sem lehettek akkor még hölgy Nimródok olyan túl sokan. A laikus férfiak még ma is furcsán néznek, ha egy nő vadászik, ám azt helyénvalónak tartják, hogy a csirke nyakát a háziasszonynak kell elvágni. Pedig...
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

– 1961-ben, egy havas januári napon kerültem a szentpéterföldei erdészet területére, ahová akkor nevezték ki édesapámat, a szintén erdőmérnök Hopp Józsefet erdészetvezetőnek – idézte fel pályafutása kezdeteit Hopp Eszter. – Ott, abban a környezetben mindenki természetesnek találta, hogy a vadászat is az élet rendje, tehát én ebbe nőttem bele. Később szívesen elkísértem aput és a bátyámat, vadászni. Megtanítottak biciklizni, motorozni, majd autót – Gaz-kocsit – vezetni, és persze lőni is. A fordulat 18 éves koromban történt, amikor apu meglövette velem életem első vadját, egy őzbakot. Apu azt is belénk nevelte, hogy igyekezni kell mindig úgy lőni, hogy a vad, anélkül, hogy tudná, mi történt, egyszer csak ne érezzen már semmit. Tehát a vadászat nem szívtelen vérengzés, magamról például nem hiszem, hogy képes lennék elvágni egy csirke nyakát. Sokkal sportszerűbbnek érzem a vadászatot, hiszen ha én, tele emberszaggal, cigizve (már leszoktam!), izegve-mozogva ott állok az erdőben, és a sokkal jobb szemű és orrú vad ennek ellenére is odajön a puskám elé – hát, akkor magára vessen... Régen amúgy  mindenki természetesnek tartotta a vadászatot, annak minden velejárójával együtt. Ha rókát lőttünk, annak a bőrét is felhasználtuk, kabátnak, kézmelegítő muffnak, sapkának. Anyunak is volt rókabundája, én is kaptam, amikor összejött az elegendő számú rókabőr. Nincs már meg, de talán fel se merném venni. Nem tudom, miért erősödött fel ennyire a vadászatellenesség...

Édesapjával egy vaddisznóvadászaton

Azt hiszem, az internet  is sokat „rontott" a vadászat megítélésén, ahol mindenféle jelszó mögé bújva mindent és mindennek az ellenkezőjét is meg lehet fogalmazni, és bárkit lehet ártatlanul gyalázni. Éppen a világhálón kerülök szembe újra, meg újra azzal a laikus kérdéssel, hogy ha lelőttük az összes állatot, akkor mi lesz? Ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy általam fordított (A szakember a vadász-szakirodalom lelkes és precíz fordítója is. Siegfried Erker „Bakok!" és „Disznók!" című könyvét is ő fordította németről magyarra, előbbi a német szakmai zsűritől „Az év legjobb könyve" díjat kapta, utóbbi pedig a második legjobb helyezést nyerte el – a szerző) könyvből. Karl Snethlage azt írta 1934-ben (!) „A vaddisznó" című munkájában: „Már évtizedekkel ezelőtt is azt híresztelték a német vaddisznóról, hogy ütött az órája, hogy ez a távoli ősidőkből itt maradt lovagias és bátor állat nem tud a nagy arányban fejlődő földműveléssel megbirkózni és majd legfeljebb elvadult parkokban, elnyomorodva, félig szelíd állapotban tengődve marad fenn egy ideig. Már látták is a szabad területek utolsó vadkanját kitömve a Múzeumban, s körülötte álltak ájtatosan, kalaplevéve a vadászok és a régi szép időkről álmodoztak, mikoron is ez az ősi állat még az ő erdeiket járta." Nos, ehhez képest 1970-ben a Zalaerdő területén 280 szarvast lőttek, ma, 30 év múlva 1845-öt, akkor 71 őzet, ma 1016-ot, és az akkori 215 vaddisznóval szemben 2015-ben 2483-at. Tehát az 1970-es, 566 darabos nagyvad teríték napjainkra, 5344-ra nőtt. Európában egyébként mindenhol nő a vad létszáma. Ennek egyik oka rendkívüli alkalmazkodóképessége, a másik pedig az Európa-szerte növekvő felhagyott szőlők, birtokok száma, illetve nagysága. Ezek az ápolatlan dzsumbujosok mindenféle vadnak ideális búvóhelyet, a hatalmas mezőgazdasági ültetvények pedig kifogyhatatlan éléstárat biztosítanak. Nem tudjuk a megoldást – de az utolsó darabtól még nagyon messze vagyunk...

A legkedvesebb emléke az Afrikában meglőtt jávorantilophoz fűződik

Hopp Eszter hozzáfűzte: a vadgazdálkodás olyan, mint az erdőgazdálkodás, a vad természetes része az erdőnek, és azt is kezelni kell, hogy nagyobb károkozás nélkül élhessünk egymás mellett. Már csak azért is szükséges óvni, ápolni a vadállományt és a hagyományokat, mert azok nemzeti kincsnek tekinthetők.

Apropó, nemzet. A nagykanizsai erdőmérnök sokfelé vadászott már, melyekről ezernyi szép emléket őriz.

– Életem társával több alkalommal jártunk Afrikában, Törökországban kőszáli kecskét kerestünk, aztán vadásztunk a környező országokban, sőt az orosz tajgába is eljutottunk, ahová siketfajdért mentünk. De a legtöbbet természetesen az osztrák hegyekben jártunk, zerge és mormota, illetve nyírfajd után. Nagyon szeretem a hegyeket – kiköpöm a tüdőmet, mire feljutok a tetejükre – de, ha az ember egyszer végre fent van, akkor csodálatos világ nyílik ki előtte, ami lépésről lépésre tágul és válik egyre szebbé. Vadászsikereim közül talán az Afrikában lőtt eland- (jávor antilop) bikámra vagyok a legbüszkébb. Felkészítettek előre, hogy egész nap fogunk utána rohangászni egy vadászautón, és nagyon sok lövést kell leadni rá, míg ezt a hatalmas testet sikerül megállítanunk. Aznap éppen esett az eső, még szerencse, hogy dzsekit legalább vettem a rövid nadrágom mellé, jól jött a nyitott vadászautó platóján. Hamarosan megtaláltuk az antilopokat, s köztük egy nagyon erős bikát. Meglőttem, a bika pedig eldőlt – s többet meg se mozdult! Kísérőim hosszú másodpercekig kőbálvánnyá merevedve ültek és távcsövezték a látványt: mindjárt felugrik, mindjárt felugrik! Ilyet még nem láttak... Az eland bika a tonnás súlyt is elérheti, nem is hoztak annyi embert, hogy fel tudtuk volna pakolni, mert senki sem képzelte, hogy „hajnali" kilenckor már „végzünk" is a vadászattal. A sikert illik megünnepelni, gondos afrikai vendéglátónk és házának árnyékos verandáján kínálta fel a jégbe hűtött sört – amit nagyon szeretek, de aznap majdnem megfagytam a forró Afrikában... De a családom körében a „legizgalmasabb vad" mégiscsak a vaddisznó.

Hopp Eszter vadászatait megörökítő fényképgyűjteményének leglátványosabb fotója ez, ahol egy ausztriai mormotavadászat alkalmával ült ki a hegyoromra – alatta pedig a rémisztő mélység

Egyszer, talán 14 éves lehettem, mentünk valahol az erdőben. Apu vezetett, a bátyám ült mellette, én hátul, amikor bekanyarodtunk egy domb mentén – és megláttunk egy konda disznót! Ők felkapták a mögöttem lévő puskákat és úgy ugrottak ki a kocsiból, hogy mire előremásztam, leállítottam a sebességben tovább guruló (!) autót és kiszálltam, már csak a rigók fütyültek – apuék elszaladtak a disznók után. Később a magaslesen apuék elfértek, de nekem már csak a létra jutott. Hamarosan megindultak a disznók, apu „osztott": én az elsőt, meg a harmadikat, te a másodikat, meg a negyediket... Ezzel dirr-durr, elkezdtek lőni és amikor le akartak rohanni a disznók után, meglepetten néztek rám: Hát te is itt vagy?! Ahhoz képest, hogy apu velem akart disznót lövetni...

Hopp Eszter szerint a vadászat a legősibb emberi tevékenységek egyike, az ember és a természet különleges kapcsolatát jelenti. Egészen pontosan: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás" – ezt gróf Széchenyi Zsigmond „Ahogy elkezdődött" című könyvében fogalmazta meg, és fejtette ki: „Ártatlan vadállatok kegyetlen lepuskázását jelenti. Ennek igazságát letagadni – magamnak is nehezére esnék. De a vadászat – főleg ilyen szeretetlenül, ilyen lelketlenül kimondva – ezt jelenti legkevésbé! Hanem elsősorban erdőt jelent – testet-lelket újjáélesztő erdőzsongást! Fát jelent és vadvirágot, gombát és szamócát, iszalagot és tüskét, kígyót és békát, tücsköt és bogarat, hajnalt és napszálltát, esőt és havat, deret és harmatot, napsütést és égzörgést, hársfavirág szagát és harkálycsőr berregését... És szabadságot jelent – és magányt!"

Horváth-Balogh Attila

2016. március 19., 06:45 szerző: Horváth-Balogh Attila fotós: Szakony Attila

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...