Balatonmagyaródnak a régmúltban kőhídja volt, ma nagy látogatottságú helyek mentén éli mindennapjait

Valami megzavarhatta őket, mert fényes nappal keltek át a vízen. Azt, hogy nálunk is tavaszodik jelzi, előbújtak az ürgék is. Javaslom tegyenek egy kört lovas kocsival  a vízpart menti réten – ajánlja Dér Olivér a kápolnapusztai bivalyrezervátum vezetője, akit turisztikai sorozatunk újabb részének házigazdájával, Kalász Mátyással, Balatonmagyaród polgármesterével keresünk fel.

Amíg a fogatra várunk, Kalász Mátyás községük helyzetét vázolja. Elmondja, hogy Balatonmagyaród területének jelentős része a Balaton-felvidéki Nemzeti Park védettsége alatt áll. Másik részén meg a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság szabályait kell betartani. Tehát védett, vagy fokozottan védett határról van szó, nincs nagy mozgásterük az ötleteik megvalósításra, mert mindig beleütköznek valamilyen előírásba. A falu, úgymond beékelődött a  maga hétköznapi létezésével a védett természeti világba, így hát megpróbálnak ezen belül boldogulni, kihasználva azokat a lehetőségeket, amiket a környezeti látnivalók nyújtanak.

A bivalyok, ezek a termetes állatok most még a karámban pihennek.

- Az ám az igazi, amikor a bivalyok kint vannak a réten és akkor kocsizunk erre – mondja  Szőke Miklós a fogatosunk, miközben elérünk a nádas, zsombékos területre, a víz szélére. – A bivaly nagyon szeret dagonyázni, s ez igen ideális környezet számukra – teszi még hozzá  Miklós.

- Balatonmagyaródon nincsenek látványos történelmi emlékek, a templomunk az egyetlen ilyen hagyaték,  a kétszáz éves, nagyon értékes orgonával, ami Rieger Otto orgonaépítő műhelyében készült. Régóta lakott hely ez a környék. A kanizsai múzeumban dolgoztam restaurátorként korábban, s részt vettem az itteni feltárásokban.  A tizennegyedik század elején említik először írásban a község nevét, olyan helyként tartották nyilván, ahol templom és a Zalán átvezető kő híd is van – beszél a régmúltról Kalász Mátyás. Elmondja, hogy a falu mindig is a Kis-Balatontól függött, hiszen belőle éltek az itteniek, akik sokat szenvedtek az évszázadok háborúi alatt. A Kőszeg ostromától visszavonuló törökök itt keltek át a Zalán, s 1540-től gyakran pusztítottak a faluban, de portyáztak itt a zalavári és a komáromi katonák is, majd a falú a török adójától szenvedett. Feljegyezték, hogy 1686-ban német és horvát katonák keltek át a folyón, s teljesen felégették a települést. A jobb élet 1920-tól, a Kis-Balaton lecsapolásától kezdődött, ekkor sok értékes földhöz jutottak a magyaródiak, státuszában nagyközség lett a falu, s itt volt a Széchenyiek zalai uradalmának központja is.

- A Kis-Balatonnak a nyolcvanas években  kezdődött visszaállításával megint nagyot változtak a megélhetőségi feltételek. A turizmus fejlesztésében lenne a jövő, csak, mint vázoltam, ebben nekünk nincs nagy döntési lehetőségünk. Rendbetettük a középületeinket, minden megtettünk azért, hogy a falu jó arcát mutassa az ide érkezőknek. Többen is próbálkoznak szálláshely kialakítással, a termékeik értékesítésével, ahogy tudnak, bekapcsolódnak az itt termelt áruikkal a vendégek ellátásába. A falu határában van a Kányavári-sziget bejárata. A vendégek fogadásáról 2014 végéig az önkormányzatunk gondoskodott, de ezt közős megegyezéssel a Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság vette át. Sajnos semmi hasznunk nem volt ennek a feladatnak az ellátásából, a sziget fogadó terének, a parkolók, s egyéb létesítmények fejlesztésére a mi költségvetésünkből nem futotta. Az üzemeltetés során mozgásterünk nem volt. Otthagytuk az árus állványainkat, hogy a lakosaink ki tudják pakolni az árukat és az esőbeállókat, padokat a szolgáltatás minőségének érdekében. Örülünk annak, hogy nagy látogatottságú helyek vannak a falu határában, célunk, hogy jó hírét keltsük ezeknek. A község határa a Zaláig terjed, azon túl Zalavár földjei kezdődnek.

A Kányavári-szigettől nem messze található egy másik, igen érdekes vízi létesítmény a Laki István-zsilip, ami lényegében a tovább folyó Zala, illetve a Kis-Balaton vízszintjét szabályozza. Ide épült egy igazi ritkaság, az úgynevezett hallépcső, ami arra szolgál, hogy a halak a folyás iránnyal szemben is fel tudjanak jönni a Zalából a Kis-Balatonba, mert, hogy a zsilipen nem tudnak átkelni. De van itt még más látnivaló is, a Madárvárta. Ez egy fahasábokból összerakott madár megfigyelőhely, amit a zürichi egyetem hallgatói építettek , a Magyar-Svájci Baráti Társaság segítségével 2003-ban. Az érdekes építmény különlegessége, hogy fém csavarokat, vagy szegeket nem használtak hozzá.

- A bicikli út Zalavártól idáig, illetve innét a Kányavári-szigetig kiépült. Viszont nincs összeköttetése Zalakomár, illetve Nagykanizsa irányában. A falunkon átvezet egy viszonylag jó út, veszélyessége, hogy egyenes, s nagy sebességgel száguldoznak rajta az átmenő autósok. Azt szeretnék, ha lehetne a kerékpár út továbbépítésre pályázni, s az érintse a falunkat. Huszonöt kilométerre van innét Kanizsa, ez elég nagy távolság ahhoz, hogy megéljen nálunk egy kerékpárszerviz, illetve kerékpáros pihenőhely. Azt szeretnénk, ha a bicikliseket be lehetne hozni a faluba, s a magyaródiak  foglalkozhatnának az ellátásukkal.

A Zalára páratlan  szépségű kilátást nyújtó Zalahídvégről visszafele betérünk a kányavári sziget bejáratával szemben lévő állatsimogatóba is, amit az egykori téesz tehenészeti telepén alakítottak ki Ekbauer Istvánék. Erzsike, a háziasszony az állataikról érdekes történeteket mesél. Megtudjuk, azért van őzikéjük, mert az anyja elpusztult, s az egyik kecskéjük szoptatta a kicsit. Ahogy Erzsike mesél, éktelen bégetést hallunk.

- Meghallották a barikáim a hangomat. Nekik meg én lettem az anyjuk – mondja nevetve, miközben megpillantjuk a két kis fekete bárányt, akik addig ágaskodnak a kerítésük szélén, amíg Erzsike magához nem öleli őket. – Elpusztult az anyjuk és cumis üvegből neveltem fel őket, ezért ragaszkodnak hozzám  – mondja Erzsike. – Megpróbálunk sokféle állattal kedveskedni a vendégeknek, s mi is gyorsan felfedezünk néhány ritkaságot. Például egy pávakakast, aki nem hajlandó kijönni egy fotó kedvéért a ketrec sarkából, merthogy  éppen „sátorozik” , csodálatos farok tollazatát szétterítve udvarol a tyúkjainak. Látunk ezüst-, és arany fácánt is, éppen pöffeszkedő, mérges pulykakakast.  Törpe disznókat, szamarat, bivalyokat, s ami szintén igazi látványosság, egy sor kocsit, szekeret, amiket szintén összegyűjtöttek Ekbauerék, mert ezekkel sem közlekednek már az utakon.

- Kis falu a miénk, az egykori több mint ezer lelkes településen már csak ötszázan élnek, sokan öregek már. Ezért is örülünk annak, ha vendégek jönnek, mert ma ők tarthatják pezsgésben Balatonmagyaródot  - véli Kalász Mátyás, s ebben egyáltalán nem téved.