Balszerencse, ha épp arra jártál

Ezt prof. dr. Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója mondta a minap Nagykanizsán, a Halis István Városi Könyvtárban tartott előadásán arról, hogyan, milyen mechanizmus alapján kerültek be ártatlanok a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. A főigazgató a Nagykanizsai Polgári Egyesület meghívására érkezett a dél-zalai városba, egy, a szovjet kényszermunkatáborokhoz kapcsolódó középiskolás történelmi vetélkedő eredményhirdetésére.

– A fiataloknak beszélni kell arról, hogy mi volt a GULAG, vagy a GUPVI, hiszen egy világbirodalom táborrendszeréről, és arról a Szovjetunióról van szó, amely a brit birodalmat követően lett a táborok nagy tudora – bocsátotta előre dr. Szakály Sándor. – Hiszen mint tudjuk, az első koncentrációs táborokat az angol-búr háborúban hozták létre a britek. Tőlük vették az ötletet a szovjetek. A GULAG-ra azok kerültek, akiket vélt, vagy valós (inkább az előbbi a jellemző) cselekedeteik miatt elítéltek.

Professzor dr. Szakály Sándor

A GUPVI pedig alapjában véve a hadifogolytáborokat jelentette, de azokba is bekerülhettek civilek is. 1944-ben megfogalmazódott az a sztálini parancs, amely kimondta, hogy az Európában a szovjet vélekedés szerint felszabadított, a mi terminológiánkban elfoglalt területekről a Szovjetunióba kell szállítani, vagy hurcolni mindazokat, akik az orosz medve ellenségeinek minősültek. Az alapvető célkitűzés az volt, hogy mindazok, akik oda kerülnek felépítsék azt a Szovjetuniót, amit az ellenség a háborúban lerombolt, tehát a legyőzött ellenség építse újjá azt az országot, amit korábban tönkretett.

A professzor hozzátette: ha megnézzük, hogy 1944 decembere és 1945 februárja között hány katona esett hadifogságba Budapest ostrománál, érdekes számokat találunk, több tízezer emberről van szó. Az ostrom ugyanis elhúzódott és ezt meg kellett valahogy magyarázni Sztálinnak: a szovjet tisztek arra hivatkoztak, hogy nagyon sok volt a védő, a magyar és a német katona a fővárosnál. Sztálinban joggal merült fel a kérdés: ha ilyen sok volt a katona és ennyire sokáig elhúzódott a siker, akkor miért ilyen kevés a hadifogoly? Egyszerű megoldást találtak ki erre a szovjet tisztek: akit az utcán láttak jártában-keltében, az összeszedték és hadifogoly lett.– Egy történész kollégám, aki akkor gyerek volt még, a házuk ablakából látta, hogyan kapkodják össze az oroszok az embereket a fővárosban – folytatta.

– Egy idő után ezért az emberek nem mertek kimenni az utcára Budapesten. Hiszen ha elindult otthonról egy munkásember dolgozni, akkor nagyon hamar egy ötös oszlopban találhatta magát – és valóban mehetett munkába, csak éppen hosszú évekre a Szovjetunióba. Ez a kisfiú azt látta, hogy egy lehúzható redőnyös boltba rángatták be az orosz katonák az üzlet előtt elhaladó egyszerű embereket. Gondoljunk bele: egy családapa elindul reggel, évekig, vagy tán soha nem tér haza, miközben a felesége és a gyermeke otthon várja, s el sem tudják képzelni, hová tűnt

De persze, a nőket sem kímélték, korabeli fényképeken láthatunk szomorú arcú hölgyeket is, a vállukra dobott zubbonyban, szovjet katonák között. Ők azok, akiknek valószínűleg nagyon sok erőszakot kellett átélniük, elviselniük. Hogy minderre miért volt szükség? Csupán csak azért, hogy meglegyen az a bizonyos létszám a táborokban és Sztálinnak igazolni tudják a fővárosi történéseket. Ha ötszáz foglyot indítottak útnak Magyarországról, akik közül ha útközben meghalt néhány, akkor is ötszáznak kellett megérkezni a táborba.

A veszteséget is pótolni kellett tehát. A foglyok mesélték el egy történésznek: ment a vonat, a vasúti pályát keresztező úton leengedték a sorompót, aminél egy lovaskocsin egy paraszt és a fia ült, várva, hogy továbbhaladhassanak. A vonat megállt, a szovjet katonák leugráltak, a bakon ülőket lerángatták és bedobták az egyik vagonba

Apa és gyermeke egyszerre került fel hiánypótlásként a vagonba és szemtanúk szerint az apa hiába sírt és könyörgött a katonáknak, hogy legalább a fiát engedjék haza.Dr. Szakály Sándor arról is beszélt: említésre méltó, hogy az itthon maradottak részéről milyen szolidaritás nyilvánult meg az elhurcoltak és hozzátartozóik irányába. Ha a foglyoknál volt egy darab papír és írószerszám, írtak a családnak pár sort arról, mi történt velük, megcímezték, egy kavicsot csavartak a papírba és a „csomagot” kidobták a vagonból. Szinte nem volt olyan, hogy egy ilyen kőlevél ne jutott el a címzetthez.

Mert akik továbbították, átérezték, hogy ezzel a levéllel valakik a családtagjaiknak jeleznek, akiknek biztosan sokat jelent az üzenet, ami valószínűleg hosszú évekre az utolsó volt.Azt is elárulta: pontos számot valószínűleg soha nem fogunk tudni arról, hány embert hurcoltak el a táborokba „málenkij robotra”. Becslések szerint 6-800 ezres tömegről van szó, s 200-250 ezren soha nem térhettek haza az embertelen körülmények közül.– Ezekről a dolgokról, a kényszermunka-táborokban történtekről Magyarországon évtizedekig nem lehetett beszélni – jelentette ki dr. Szakály Sándor.

– Akik hazajöttek, életük végéig magukban tartották a fogságban történteket, mert veszélyt jelentettek volna arra, aki továbbadja. Annál is inkább, mert a szabaduláskor ezek az emberek olyan „ajánlást” kaptak, hogy a szovjet táborokban történtekről nem kell beszélni, pontosabban jobb, ha nem beszélnek semmiről, senkinek...