Hírek

2017.08.08. 14:25

Évek óta találkoznak - Zalahúsos barátság köti egymáshoz az egykori téemkásokat

ZALAEGERSZEG - Az egyik munkatársunk temetésén határoztuk el, hogy a jövőben, amíg tehetjük, találkozni fogunk. Azóta már többször voltunk együtt, most én hívtam meg a hegyre az egykori munkatársakat - mondja Győrfi Róbert, akihez ezen a szombat délutánon sorra érkeznek az egykori Zalahús téemkásai.

Győrffy István

Többen már jóval a Zalahús tizenkét évvel ezelőtti csődje előtt elhagyták a vállalatot, s megpróbáltak máshol, s másképpen érvényesülni, viszont az egykori húsipari vállalatnál töltött évek ennyi idő elteltével is elszakíthatatlan kapocsként kötik össze őket. A miértekre olyanoktól kérünk választ, akik aktív életük végéig, vagy a gyár működéséig kitartottak a Zalahús mellett.

Az idén nyolcvan éves Tóth József az 1995-ös nyugdíjba vonulásáig  dolgozott a Zalahúsnál.

-Nagyon szerettem a munkatársaimat. Igen összetartó, jó brigádunk volt. Gyakran jöttünk össze akkoriban a mai benzinkút mögötti réten, ahol ma a Parkerdő van, focizni. Vettünk egy láda sört és rúgtuk a bőrt. A brigádunk feladata a termelés zavartalan működtetése volt. Sokszor a lehetetlent is megtettük azért, hogy menjen a munka. Esztergályos volt a végzettségem, de mindenhez kellett érteni, s olyan nem volt, hogy mi ne tudtunk volna valamit megcsinálni, még ha nem is szabályos volt ennek a mente. Egy időben nem lehetett az autók javításához szükséges sasszeget kapni. A Tefusoknál volt bőven belőle. Először vitten nekik egy kis szalámit, adtak is érte sasszeget. Több kellett volna belőle, de a portán nem tudtam már árut kivinni, a főnököm, akinek mondtam, hogy miként lehet szeget szerezni, megtiltotta, hogy bármit is  kivigyek érte. A Tefunál meg naná, hogy ingyen nem adták De most is itt vagyok a fiukkal, sajnos a nyugdíjam nem sok, mindössze száztíz ezer forint.

 

Tóth József: Sokszor a lehetetlent is megtettük azért, hogy menjen a munka

A többiek elcsodálkoztak ezen. – Hogyan lehet ilyen alacsony? – kérdezik.

-Ennek az a története, hogy munkanélküliként  lettem korengedményes nyugdíjas. 1995-ben közös megegyezéssel mentem el a cégtől. Akkoriban úgy alakult, hogy egyedül maradtam a munkaterületen. Korábban hárman voltunk, de a másik két kolléga ott hagyta céget. Szinte éjjel nappal dolgoznom kellett, de ez senkit sem érdekelt akkor. Egyik nap is éppen, hogy csak hazaértem, ebédeltem, s már jött is értem a kocsi, „Jóska gyere mert megállt valami” és mennem kellett vissza. Mondtam a főnökömnek, hogy ezt nem tudom tovább csinálni, mire ő: mond el a Farkas Imrének (a gyár vezetője volt)! Elmondtam, ő meg, hogy   nem tud mit tenni. Jó, akkor járuljon házzá, hogy közös megegyezéssel elmessek a cégtől. Szó nélkül hozzájárult! Százhatvan napig munkanélküli voltam, aztán elmehettem nyugdíjba. De előtte is rendre kimaradtam a fizetésemelésből. Szakszervezeti bizalmi voltam, s a kollégáknak volt valami problémájuk, amiből közös, nyílt meghallgatás lett. Megérték ők is a pénzüket,  mert egyikük sem szólt semmit, végül én mondtam el, mivel elégedetlenek. Aztán később rákérdezhettem a főnökömnél, hogy mi a baj velem, miért nem emelik az én béremet? Azért, mert nagy a pofád, vágta képembe, pedig vele együtt jártunk ipari iskolába. Viszont, amikor jött hír, hogy tönkre ment a Zalahús, nem akartam elhinni. Hogyan lehetséges ez? – kérdezgettem a kollégákat, de teljes volt a bizonytalanság. Mindenki értetlenül állt a történések előtt, nem tudták elképzelni sem, hogy egy ilyen cég tönkre mehet.

 

Kovács László: Belül azért nem volt szép látvány ez a gyár Fotók: Győrffy István

Pedig sajnos igaz volt a hír! 2004 év végére már akadoztak a dolgozók fizetései. Az események gyorsan lezajlottak: 2005-ben csődeljárás indult a Zalahús Rt. ellen, a vállalatot eladták, majd megkezdődött a felszámolása. Az akkori híradások szerint a Carnex érdekeltségű, szintén zalaegerszegi Zalabaromfi Rt. bérelte ki a Zalahús üzemét, és vett át 140 dolgozót a Zalahús egykori alkalmazottai közül.  Akiket nem vett át a Zalabaromfi, munkanélküliként regisztráltatták magukat. Helyzetük szinte kilátástalan lett, mert hiába kapták meg a felszámolás során a bérgarancia-alapból az elmaradt bérüket, húsipari cégnél nem tudtak elhelyezkedni Zala megyében, ráadásul a végkielégítésükre, s a felmondási időre járó pénzükre is még várhatnak.

 

Dömötör Péter: Tudtam, rangja, becsülete van a munkahelyemnek Zalaegerszegen

-A munkanélküliséget választottam én is – mondja Dömötör Péter vízvezeték szerelő, aki 1984-től dolgozott a Zalahúsnál. Nekem nincsenek ilyen rossz emlékeim a vállaltról mint Józsi bácsinak, sőt nagyon szerettem ott dolgozni. Amikor bekerültem a kazánházba, s a mi feladtunk volt a hűtőház üzemetetése is nagyon nyugalmas éveim voltak jó keresettel. Ugye a hűtőház akkoriban épült, a gyár csodája volt és azt is lebontották. Kérdeztük is, ilyen gazdag Magyarország, hogy itt ilyen megtörténhet? Az ország piacán rangja volt a Zalahúsnak. (2 ezer beszállítójuk volt, s12 ezer üzletet láttak el, a szerk.) Ha kérdezték hol dolgozok, mindig büszkén mondtam, a Zalahúsnál, mert tudtam, hogy rangja, becsülete van a munkahelyemnek Zalaegerszegen. Talán mégsem így volt? Amikor megtudtuk, hogy Farkas Imre egy forintért felajánlotta városnak a céget, nem kellett. Még én is visszajöttem a baromfihoz dolgozni, de aztán vége lett mindennek – mondja.

Az egykori gyár bontása 2007-ben kezdődött el, üres telek maradt a 11 hektáron elterülő, irodaépületet, üzemcsarnokokat, hűtőházat magába foglaló húsipari vállalat helyén. Kovács László  villanyszerelő, aki 1970-ben ment a céghez, előbb a Zalahús marhavágóját bérlő Mikofami Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.-hez került, majd a K+K Bau-Profil Zrt.-nél kötött ki, aki elbontotta a Zalahús épületeit, s az üres telken elkezdte építeni a mai Zala park létesítményeit.

- Nem fájt a szíve, amikor a gépek szét tépték az üzem épületeit?

-Hogy őszinte legyek, nem! Az útról a közlekedők csak az irodaházat, s a viszonylag rendben lévő külsőt látták, de belül azért nem volt szép látvány ez a gyár. Egyszer az egyik barátom bozsoki hegyéről ráláttunk a gyárra, s elszörnyülködtünk, hogy milyen ronda látvány nyújtanak a gyári épületek, a sok csővel, a gőzölgéssel. A K+K-nál sokkal jobbak voltak a munkakörülmények, meg aztán ők építettek is. Igaz, azt is megjósoltam, hogy ők is tönkre fognak menni, mert sok minden ott sem tetszett, s így is lett. Pár év elteltével őket is felszámolták. Most viszont van 270 ezer forintnyi Zalahús részvényem, nem kell valakinek? – kérdezi nevetve Kovács László.

-Na, abból nekem is volt 140 ezer forintnyi, de sikerült rajta túladnom! Egyszer, amikor még számított valamit, megvette tőlem egy vezető negyvenezer forintért – így Tóth József. Elmondják, hogy az 1990-es évek elején történt privatizációkor a vezetés és a dolgozók kölcsönből vették meg a Zalahúst. Tény, a kölcsönt négy évvel a határidő előtt visszafizették. A vállalat 2000-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, ekkor közel ezren dolgoztak a Zalahúsnál. A vállat körül annyi autó parkolt, amennyi általában ma sincs a telken felépült üzletek parkolóiban.

- Én már idős vagyok, nekem személy szerint már nem hiányzik a Zalahús – mondja Tóth József. - A kollégák viszont igen, azért vagyunk ma is együtt, s ameddig tehetem mindig eljövök ezekre a találkozókra. Kovács László szintén ezen a véleményen van, a kollégákkal mindig jó együtt lenni Zalahús nélkül is.

- Ma is sajnálom, hogy tönkretették a Zalahúst, nekem ne mondja senki, hogy mindez a rossz gazdálkodás miatt történt meg. Kellett a piac, mint ahogy a többi magyarországi húsipari cég piaca is. Kellett szerintem a Zalahús telke is, ilyen szempontból nem volt jó helyen a vállalat, mert a város kinőtte. Viszont nagyon sajnálom azt a sok kollégát, aki egyik napról a másikra földönfutó lett, mert, aki a Zalahúsnál dolgozott, annak mindig megvolt a betevője. Három gyermekem van, most a megyei könyvtárban dolgozom karbantartóként.  Jó helyem van, de a Zalahúsra szívesen emlékezem vissza – mondja Dömötör Péter, akikhez a beszélgetésben eddig részt nem vevő Mogyorós János téemkás művezető is csatlakozik:

-Olyan volt ez a vállalat mintha a miénk lett volna. Nem néztük mikor kell dolgozni, csak azt, hogy a munka a termelés indítására mindig meglegyen. Persze, hogy sok minden nem tetszett, de aztán, akik máshova kerültek a felszámolás után, többségükben mind visszasírták a Zalahúst. Megértem azt is, hogy nem mindenki érez így, de nem csak a város, az ország veszített azzal, hogy nem termel a Zalahús. Nosztalgiázunk egy kicsit, s nem politizálunk, mindenki megtartja  a véleményét magának, mert azok a baráti társaságok, akik ilyenkor előveszik a politikát, nem barátként fejezik be az estét. Mi sokáig szeretnénk még együtt lenni, a következő találkozónk Keszthelyen lesz – köszönnek el.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!