Haldoklók ruháit mosva

Egy székhez kötözve élt, nagyon beteg volt, beszélni nem tudott, de a szeme élt, látszott, érti, megéli, ami körülötte történik. És hálás, hogy az utolsó napjaiban figyelmet kap idegenektől is. Egy reggel aztán tényleg üres volt a szék.

A hévízi Bibó-gimnázium tanárát, Balázs Juditot hallgatom. A tágas nappaliban kényelem, cserépkályha, kedves tárgyak, a nagy ablakok mögött burjánzó kert, a dolgozószoba roskadozik a könyvektől, a konyhában szépséges lekvárosüvegek, az asztalon illatos kávé gőzölög. Ebből, az évtizedek alatt megteremtett biztonságból kilépve akarta megpróbálni magát. Nehéz terepen, szegények, betegek számára akart nyújtani vigaszt, támogatást. Indiában, Kalkuttában tette meg nemrég, hat héten keresztül.

A köszöntés, a tiszteletet jelző namasté mindenkinek járt - Balázs Judit
Fotó: Arany Gábor

- Úgy éreztem, itt az idő, hogy tegyek valamit. Afrikától kicsit tartottam, Ázsiára esett a választásom. Érdekeltek a vallások is, Tibet különösen, de oda nem lehet menni. Végül ráakadtam a Kalkuttai Teréz anya nővérek honlapjára, s akkor eldőlt, másnap bejelentkeztem az oltásokra.

Érzékenysége, vonzódása tagadhatatlan az elesettek, segítségre szorulók iránt. Az általános iskolás növendékeit mindig elvitte a zalaszentgróti speciális intézetbe, hogy lássák, milyen nehéz életet élnek a kortársaik, s mennyire meg kell becsülnünk azt, amink van.

A 15 milliós város egyik Teréz anya-háza előtt

Teljesen egyedül ment az ismeretlenbe, 5000 kilométernyi messzeségbe. Nem tudták, hogy érkezik, itt pedig féltették a szerettei.

- Megérkeztem Kalkuttába, bekopogtam az ajtón, itt vagyok, mit segíthetek. Volt persze néhány pillanat mindjárt az első napon, hogy jegyet váltok visszafelé, mert azt nem lehet kibírni, ami ott van. Tudjuk, olvassuk, hogy nagy szegénység van, de látni, hallani, szagolni, tapasztalni, az egészen más. Kalkutta 15 milliós város, 5 millió ember él az utcán. Nem tanácsos éjszaka egyedül járkálni. Iszonyatos nyomor, nehéz klíma, átlépjük a járdán az embereket, kutyákat, patkányokat, szemetet evő, csontsovány szent teheneket kerülgetünk. A legnehezebb azt érezni, hogy ők is emberek, szeretnek, szenvednek. Nekik miért adatott ilyen élet, nekünk miért annyival jobb?

Judit a Szeretet Misszionáriusai kebelén belül dolgozott a kalkuttai haldoklók kórházában. Lepratelepen is járt. Mit lehet tenni?

- Mi szakápolási teendőket nem láthattunk el, de etettük, tisztába tettük a betegeket, szeretetet, figyelmet, lelki támogatást, néhány napnyi végső emberi méltóságot adhattunk ott, ahol már orvosok sincsenek, s hamarosan meghalnak. Sok önzés is van ebben természetesen, mert sokat vissza is kap az ember, becsülni kezdi az életét, a sorsát.

Judit, akit többek között felnőtt építészmérnök fia vár haza, hangsúlyozza, a vele együtt dolgozó fiatalokat nagyra értékelte. Spanyol, mexikói, kínai, francia ifjak mosták kézzel a Haldoklók Házában a ruhát, önzetlenül, azért, mert kötelességüknek érzik, hogy visszaadjanak valamit abból, amit kaptak az élettől. Mert semmi nem jár csak úgy.

Balázs Judit Kalkuttai Teréz anya sírjánál

- Magyarok?

- Egy erdélyi lánnyal dolgoztam rövid ideig, kelet-európai nem nagyon volt. De van egy gyönyörű élményem. Bementem egyszer egy kicsi anglikán templomba, persze feltűntem a külsőmmel. A kántor odalépett hozzám, honnan jöttem. Magyarország? A magyar himnusz a legszebb a világon , mondta. Sírtam, amikor ott ülve egyszercsak meghallottam a himnuszunkat, a tiszteletemre játszotta el.

Miért olyan nagy a szegénység? Az angol gyarmatosítók távozása után összeomlott a gazdaság, ekkora embertömeget nem lehet etetni, a születésszabályozás nehézkes a hagyományok miatt.

- Nyelvi színesség?

- A hindi és a bengáli nem volt elsajátítható ennyi idő alatt, pár szót azért értek, az angol elterjedt. A gyerekek együtt tanulják a kettőt vagy hármat. Aki nem jár iskolába, az persze írástudatlan marad.

A tanárnő a leprások telepére is ellátogatott, s megtudhatta, noha gyógyítható, erős társadalmi elutasítás övezi a volt leprásokat, ezért a telepeiken önfenntartó módon élnek, ők szövik a világ összes Teréz anya nővérei számára a kék-fehér szárikat.

Beszélgetőtársamat lelkileg egyszerre viselte meg és emelte fel az önként vállalt szolgálat, szeretne visszamenni. Vagy akár Afrika is szóba jöhet már.

Mindegy, milyen vallás!

Bizonyára sokan kérdezik, mi volt a motiváció ahhoz, hogy az ember a biztos meleg fészekből elinduljon a világ sötét poklainak egyikébe. Juditot hitélete inspirálta, noha nem túl régóta és nem is túl buzgón gyakorolja. De régóta kíváncsi volt rá, mitől ilyen erősek azok az emberek, akik hatalmas, soha ki nem fogyó energiával végzik világszerte az önkéntes munkát, akár vallási támogatottsággal. Egyfajta elsődleges választ kapott a keszthelyi karmelita templomban Péceli Bence Imre atyától.  A kalkuttai Teréz anya nővérei munkáját ma már olyannyira tiszteli, hogy idehaza, Magyarországon is szeretne dolgozni velük.Ha már vallás: „mi, a katolikus szervezet önkéntesei együttműködtünk muszlimokkal, hindukkal, buddhistákkal is”, mondja. Két, marokkói származású francia lánnyal dolgozott együtt. A japánok, kínaiak buddhistaként érkeztek. Kérdezte is tőlük: „hogy kerülnek egy ilyen mélyen hívő katolikus közösségbe?” Azt mondták, azért, mert a keleti egyházak híveiben is megvan a tisztelet a kereszténység azon vonása iránt, amely az alázatban, az önzetlen adásban, adakozásban nyilvánul meg. Teréz anyát annyira becsülik, hogy csoportos utazásokat szerveznek Indiába kínai fiataloknak. Mert az ő közegükből ez az attitűd mintha kicsit hiányozna. Egyébként látta, tapasztalta, ebben a közegben teljesen mindegy, hogy ki milyen vallású. Ember legyen, empatikus ember.A menekültügy kevésbé, a terrorizmus jobban foglalkoztatta a nemzetközi társaságot. Ott értesült a francia támadásokról, s nagyon közel van oda Banglades is. Nem mondja, hogy nem féltek, de úgy határoztak, teszik tovább a dolgukat.