Három fiatalember története, akik Újudvarról indultak és Doncasterig jutottak

Bognár János történetével egy véletlen szerencse folytán ismerkedtünk meg. Az 1988-ben elhunyt férfi egyik gyermeke, John Bognár levélben kereste meg szerkesztőségünket, miután nemrég megtalálta apja személyes iratait, egykori munkakönyvét, a szökés napján vett buszjegyét és az osztrák, möldingi táborban kapott okmányokat is.

– Apám 1937. október 22-én született Újudvar mellett, Morgánypusztán – írta John Bognár. – A családban ő volt a második legidősebb gyerek, volt egy bátyja és két húga is. Apám családjáról és magyar gyökereiről az 1980-as évek közepén, iskolásként hallottam először, amikor a tévében vetítették a Cry Hungary című dokumentumfilmet, ami az '56-os forradalomról szólt. Addig fogalmam sem volt arról, hogy apám miért és hogyan került Angliába.

A film nagy hatást gyakorolt az akkor még iskoláskorú Johnra, aki kérdezgetni kezdte apját a múltban történtekről.

– Apám csak ekkor mondta el, hogy annak idején elmenekült Magyarországról, ráadásul az első kísérlete nem is sikerült – elevenítette fel az elmondottakat John. – Másodszorra ugyan sikerrel járt, de nem volt sétagalopp a disszidálás. Apám és két barátja Bársony István, illetve Horváth Viktor közösen indultak útnak azon az éjszakán. Persze reggel – mint minden nap – elmentek dolgozni. Onnan viszont nem haza, hanem Zalaegerszegre buszoztak, hogy aztán később vonattal utazzanak Szombathelyre.

John emlékei szerint apjának és két barátjának már a vonatra való feljutás sem volt egyszerű, abban az időben ugyanis lépten-nyomon orosz katonák járőröztek a közlekedési csomópontoknál.

– Végül sikerült vonatra szállniuk, majd Szombathelytől egy krumplit szállító lovaskocsin utaztak, persze úgy, hogy a zsákok alá bújtak – folytatta apja menekülésének történetét John. – A kocsiról Tömördnél szálltak le, onnan gyalog folytatták útjukat az erdőn át egészen Horvátzsidányig, ahol szállást is kaptak.

A fiatalok nagyot kockáztattak, amikor segítséget kértek, hiszen, akkortájt nem lehetett tudni, ki az aki szimpatizál az orosz megszállókkal.

– Végül szerencséjük volt, megetették, megitatták őket és másnap egy vasúti munkás útba is igazította – arra van a határ címszóval – apámékat – mesélte John, aki úgy tudja: a három barát egész éjszaka gyalogolt, de pontosan nem tudták, hogy átértek-e a határon. Végül teljesen kimerültek, s néhány szénabálára heveredtek le aludni. Másnap aztán egy osztrák gazda fedezte fel őket, aki szállást és élelmet adott apáméknak. Pár napnyi pihenő után aztán busszal Eisenstadtba, majd Mödlingbe, egy menekülttáborban, egy korábbi laktanyában kaptak elhelyezést.

John úgy tudja: apja és barátai először csak Németországig tervezték a menekülést, aztán végül mégis Angliában kötöttek ki.

– Apámék 1957. január 14-én léptek be az Egyesült Királyságba. Folkstone-ban a női önkéntes szolgálattól kaptak ruhákat, egy pulóvert, inget, kabátot, pizsamát, zoknit, és lábbelit – idézte fel apja szavait John, aki hozzátette: a családfő később az észak-angliai Doncasterben telepedett le, ahol először szénmunkásként dolgozott, majd később egy építőipari cégnél helyezkedett el.

Bognár János a disszidálást követően közel tíz évig nem is merte felvenni a kapcsolatot idehaza hagyott családtagjaival, attól félt ugyanis, hogy szökése miatt a szerettein állnak majd bosszút. Akkoriban ez bizony valós veszély volt, nem egy, nem két ember tűnt el hirtelen és nyomok nélkül.

– Később aztán többször is jártunk Magyarországon – írta John, aki úgy emlékszik: mindig nagyon élvezte amikor idehaza töltötték a nyári szünidőt. – Sajnos apám már nem él, de mi minden év október 23-án gyertyát gyújtunk, hogy így emlékezzünk rá és mindazokra a magyar emberekre, akik az '56-os forradalom leverését követően kénytelenek voltak új otthont keresni maguknak.