Konrád Lajos története a pásztorfaragásról, és mindarról, ami körülötte tapasztalható

Konrád Lajos sok évtizede farag már. A most 75 éves mesterre, ahogy mondani szokás, már gyermekkorában ráragadt a faragás. – Bucsuszentlászlón éltünk, s apám közeli kapcsolatban volt a bucsai Breglovics Kálmánnal, a népművészet mesterével. Apám egyébként kőművesedett, s jól rajzolt. Kellett tudnia, hiszen akkor a házak tervét ők maguk rajzolták meg, s ezt fogadtatták el a jegyzőségen, később a tanácson. Télen ráértek faragni. Nos, a Breglovicstól lesett, lestünk el minden fogást. A Breglovics uradalmi kanász volt Pölöskén, kanászkodott egész életében. Hogy mit faragtak? Mindenféle hasznos dolgot. Ez a munka ugyanis nem művészkedés, vagy csak kedvtelés volt akkoriban, hanem mindenféle használati eszköz készítésére irányult. A bot, a fokos, a kürt, az ostor a jószág őrzéséhez kellett, a sótartó, a lopótökből készült tálka, vagy a tölcsér, s az egyéb dolgok, a kanalak, a villák az ivó tülkök és csanakok pedig a háztartás részei voltak. Aztán, hogy kinek milyen kézügyessége volt, az meglátszott ezek díszítésén – emlékezik vissza Konrád Lajos.

A fa, a szarv, netán a tök megmunkálásának sokféle ága alakult ki. A mesterségét ismerő faragó jól tudta, mit hogyan kell elkészíteni. De ezen belül a botok, a dobozok, a szarvak, s az agancsok faragásának is több fajtája létezik.

- Jól elkülönülnek az ékrovásos, vagy kristály metszéses, aztán a domború, illetve a lapos faragások. A karcolásoknál meg a karcolt mintákat lehet feketíteni, vagy sárgítani, illetve spanyolozni. A sárgítást salétromsavval lehet elérni, a színezést meg spanyolviasszal. A hivatalos postai viasz barna volt, de létezik belőle piros, zöld és kék is. A piros és a zöld a szerelem jelképe volt, a boldogságnak meg kék volt a színe. A szereket nem könnyű beszerezni manapság, de nekem sikerült tartalékolnom is. Ezek a tárgyi alapok a munkához. Ahhoz azonban, hogy hiteles legyen mindaz, amit csinálunk, ismerni kell azt az élethelyzetet is, amelyikben ezek a tárgyak éltek, részesei voltak a mindennapoknak. Botot sem lehet például mindenféle fából készíteni. A jó fáért sokszor messze el kellett menni. Már említettem a bakonyi vörös somot. Fogd meg milyen nehéz – nyomja a kezembe az egyik juhászkampót Lajos. Meglepődök, hogy milyen súlya van a vékonykának tűnő ágnak.

– Ez a fa csak Erdélyben és a Bakonyban nő – folytatja.

– Amikor például az Alföldről hajtották a marhákat eladni Ausztriába, vagy Horvátországba, hazafelé ilyen fát kellett szedni a visszatérő legényeknek. Rendkívül keményfa ez, ebből készült például annak idején a lándzsanyél is. De nézzük mit mire használtak még. Egy, úgynevezett hetési vendéghívó kürtöt mutat a házigazda, ami rövid szarvból készült, s lúdtoll szárából fúvókája is van.

– Ez része volt a lakodalmi vendéghívásnak, egy agancsos bot és egy kulacs tartozott még hozzá. A botra rákötöttek egy szalagot a meghívást elfogadó nevével, a kulacsból meg ittak a megkeresésre, de azt mindig tele is töltötték a felkeresett háznál. Így a kulacsból nem fogyott ki soha az itóka, viszont akármennyire is berúgott a vendéghívó, a szalag mindig megőrizte a meghívás eredményét. A faragási, karcolási motívumok igen változatosak, s minden tárgyon másként mutatnak. Mondom is ezen észrevételemet, s kérdezem, hogy mennyire szárnyalhat a fantázia, mitől marad mégis az eredeti motívumvilághoz hű a megmunkálás?

- Hát ez az! A szabad fantáziát sokszor éppen a zsűrizés öli meg. Apám és Breglovics Kálmán között az egyik kapcsolatot apám rajztudása jelentette. Az ötvenes, hatvanas években a zsűri sorozatokat követelt a népművészektől. Amikor például Breglovics Kálmán elvitt mondjuk egy díszes dobozt zsűriztetni, akkor azzal fogadták azt el, hogy még harminc ugyan olyant kell belőle készíteni a népművészeti boltok számára. Nos, ez a sorozatgyártásra kényszerítés tette tönkre az eredeti pásztorfaragókat. Apám pontosan lerajzolta a doboz méretét és díszítését, szegény Kálmán bátyám meg indigóval átmásolta a mintákat, hogy ne legyen eltérés. Az egykori pásztorok kínlódtak is a sokszorosítás miatt. Aztán nem is megy ez a másolás minden tárgynál. Például, honnét gondolja valaki is, hogy ugyanolyan ágelágazást, vagy gyökér kinövést találok még egyszer, mint amilyenből a zsűrizésre vitt bot készült? Vagy mondhatok mást is. Előfordul ma már, hogy a zsűriző nincs is annak a tudásnak a birtokában, hogy meg tudja ítélni a tárgy valós szakmai értékét. Elvittem zsűriztetni egy karcolt kobaktököt. Azt mondja nekem a zsűriző, hogy nem tudja elfogadni, mert ilyennek nincs népművészeti előzménye. Ejnye, mondom én, hát tessék elmenni a múzeumokba és ott megtalálja az előzményeket. Akkor meg azt kérdezte, miért ennyi díszítés van ezen a tökhéjon? Mert nekem így tetszik, feleltem. Ez kevés, sok az üres hely, válaszolta ő, én meg otthagytam. Vagy egy másik példa, egy botomnál abba kötöttek bele, hogy nem volt viaszolva. A pásztorbotokat nem viaszolták, mert ha megázott, foltos maradt. Ezt ugye illett volna tudni. Nos, azóta nem idegesítem magam ilyenekkel, inkább nem zsűriztetek.Aztán arról diskurálunk, hogy faragó utánpótlás nem nagyon akad. Két tanítványa van ugyan Szlovéniában Lajosnak, a radamosi Gerencsér Dávid és a kóti Gerencsér Denisz, akik csak névrokonok. Most velük közösen állítottak ki Lendván. A muraközben is az a probléma Konrád Lajos szerint, hogy igen fogynak a magyarok. A fiatalok zöme magasabb iskolába megy, aztán már nagyon jönnek vissza erre a tájra.-Amire igazán büszke vagyok még, hogy sikerült néhány olyan eredeti tárgyat találnom, amit én mentetem át a múzeumok számára. Például az egyik padláson találtam fából készült nokedli csipkedőt, amit lemintáztam, s átadtam a múzeumnak. De előkerültek olyan tárgyak is, amik már a szemétben voltak – meséli.

- Egy ismerősöm hozott például egy ostornyelet. Számomra gyönyörű, régi darab volt. Ő nem is tudta milyen értéket tart kezében, pontosabban nem értékelte az ilyen holmikat. Megfaragtam a mását, s az újat adtam vissza neki. Azonnal elitta a kocsmában. A régivel, a sokkal értékesebbel is ezt tette volna

Konrád Lajos most Zalaistvándon él, szép helyen, egy rét melletti családi házban laknak. Eredeti szakmája építész technikus. A munkaügyi központból ment nyugdíjba. Amikor csak tudja, kezébe veszi a bizsókot, azaz a faragó kést. És azon kevesek közé tartozik, aki ismeri mindazokat a fortélyokat, amiket egykoron a pásztorok. Volt miből merítenie, hiszen az édesapja, a bátyja, sőt a sógora is faragott. Megcsodáljuk az ő munkáikat is, amik közül többet úgy kellett már visszavásárolnia, mert közben piacra kerültek.-Én nem piaci faragó vagyok. Akinek megtetszik, annak elkészítem azt, amit kér, de kifejezetten csak eladásra nem faragok. Nagyon sok kiállításom volt az életemben. Külföldön is. Például volt közös kiállításunk Koszorús Anikóval Beregszászon, illetve Kuselben is.  Koszorús Anikóval, együtt élünk (Konrád Lajos feleséges sajnos 1991-ben elhunyt) Anikó pedig gyönyörűen hímez, a népművészet hozott össze bennünket. Anikóé viszont már egy másik történet