Lángra lobbant október - Adalékok az 1956-os forradalom zalatárnoki történetéhez

Közel hat évtizede már, hogy ’56 eseményei az egész világot megrengették. Rövid, de annál dicsőségesebb története örök, a barikádokon harcoló felkelők halált megvető bátorsága példa nélküli, érdemeik elévülhetetlenek. Mint ismeretes, a fővárosban kirobbanó felkelés, majd a súlyos harcok hatására a forradalom futótűzként terjedt szét az országban, és csakhamar lángra gyújtotta a vidéki megyeszékhelyeket, nagyvárosokat. Falvaink a városi események példájára szinte kivétel nélkül bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba.

1956 izzó őszén Zalatárnok község is megvívta a maga szabadságharcát. Október 24-én reggel, még csak néhány rádiót hallgató helybéli értesülhetett a pesti fordulatról. Aki figyelte valamelyik világvevő készülék híreit, az sem értette igazán, mi zajlik a fővárosban. A Szabad Európa nemzeti szabadságküzdelemről szónokolt, a hazai műsorszóró fasiszta elemek fegyveres támadásairól. „Zala megye dolgozói megdöbbenéssel fogadták a budapesti ellenforradalmi támadás hírét és a legélesebben elítélik azt.” – harsogta kora délután a kommunista párt egyik szócsöve, a Kossuth rádió.

A (tavaly elbontott) zalatárnoki kultúrház 1956 őszén. Itt zajlottak a forradalmi tanácsülések október 28-tól november 3-ig Reprodukció: A szerző

Két nap múlva – október 26-án délután – azzal az újsággal futott be Tárnokra a nagylengyeli olajmunkásokat szállító autóbusz, hogy Egerszegen nagy a felfordulás, mert a nép ledöntötte a felszabadulási emlékművet és a pártház körül rálőttek a tüntetőkre. A fellobogózott gépjárműből kiszálló fiatalemberek kipirult arccal, egymás szavába vágva, izgatottan mesélték a látottakat. Kis idő múlva Gombos László volt utász törzsőrmester és testvéröccse, Gombos Jenő jutasi őrmester, valamint Szarvas István az állatforgalmi vállalat röviddel korábban igazságtalanul elbocsátott állatgondozója átvette az irányítást és tüntető felvonulást kezdeményezett a községben. A spontán szerveződött demonstrációhoz folyamatosan csatlakoztak az emberek és utcáról utcára járva hazafias dalok és nemzeti érzelmű versek kíséretében jelezték, hogy a zalatárnokiak is meghallották az idők szavát és együtt éreznek a pesti hősökkel. A felvonulók időközönként lecövekeltek egy-egy lakóház előtt és a benn tartózkodóktól követelték a részvételt. „Aki nincs velünk az ellenünk!” – skandálták kórusban. Persze nem minden esetben jártak sikerrel. Doszpot József nagygazdának a felesége tiltotta meg, hogy csatlakozzon a menethez. Czigány István régi pártkatonához ifjabb Gombos Ferenc szaladt be: „Pista bácsi! Maga is jöjjön velünk tüntetni!” – kiáltott lelkesen, de amaz kategorikusan kijelentette: „Én fiam ki nem megyek a sarat tiporni!” Amikor a kint lévők tudomására jutott az eset, többen felháborodtak, tettlegességre azonban nem került sor. A község jóval éjfél után csendesedett le.

Gombos László a Forradalmi Tanács elnöke (balról) és Gombos Jenő nemzetőr parancsnok még a világháború idején, katonai uniformisban

Október 27-re virradóra, Farkas Géza kovács leverte a gépállomás kapuja fölé erősített vörös csillagot, amit többször a sárba dobva megtaposott, és dühében egy vasrúddal összevert. Fél tizenkettő magasságában a SZER magyar osztályának zalatárnoki munkatársa, Hunyadi Katalin süvegelte meg a történelmi időkben helytálló gyengébbik nemet: „Magyar lányok, magyar asszonyok! Csodálattal meghajlok előttetek, az emberek tízmillióival, százmillióival együtt!” – sugározta elismerő szavait a müncheni adóállomás. Este újfent szimpátiatüntetésre került sor. A szervezők a menet élére állították a helyi hatalom képviselőit, mondván, ha eddig vezették a községet, vezessék most a felvonulást is. Később a közakaratnak engedelmeskedve a vb-titkár kinyitotta a begyűjtési hivatal ajtaját és a nép „tűzhalálra” ítélte az irattárban őrzött dokumentumokat. Felnőttek és gyerekek közösen rohamozták meg a szárnyaszegett épületet és a tanácsudvar közepére hányt iratgúla fellobbanását követően, még sokáig bámulták, ahogy a lángnyelvek felemésztik a gyűlölt rendszer bizonyítékait. „Ha az árát nem is kaptuk meg, legalább a tűzénél melegedhettünk”– fűzte hozzá valaki és rásuhintott botjával az üszkös iratcsomókra.

Elmont Gergely egy vonalas füzetlapról olvasta fel a falu pontokba szedett követeléseit. Részlet a megyei levéltárban őrzött iratból

Október 28-án vasárnap a nagymise után tartandó falugyűlésre invitálta a község apraja-nagyját a hangos híradó. Amikor a kultúrház megtelt, Elmont Gergely fiatal tanár az emelvényre lépett és izgatott hangon szónokolni kezdett: „Tegnap este békés felvonulást tartottunk a függetlenségért és szabadságért harcoló magyar nép mellett. Sajnos sokan ennek nem látták semmi értelmét. Nem gondoltuk volna, hogy nekik nincs szükségük a jogokra és a szabadságra. A békés felvonulókat csőcseléknek nevezték azok, akik nem mertek kiállni testvéreink mellett. Mit várhatunk tőlük? Mi csőcselékek, akikhez tartoznak a falu becsületes dolgozói, fiataljai és értelmiségiek, javaslatainkat nyilvános megvitatásra hozzuk.” Elmont a kezében szorongatott vonalas füzetlapról olvasta fel a falu pontokba szedett követeléseit, amit korábban ő maga szerkesztett, a sajtóban megjelent hasonló folyamodványok felhasználásával. Még ezen a népgyűlésen napirendre került a Forradalmi Tanács megalakítása. Elnöknek Gombos Lászlót, titkárnak Fehér Józsefet választották. Másnap a Gombos fivérek beutaztak Zalaegerszegre és a Járási Forradalmi Tanács gyűlésén ismertették a követeléseket és a testület névsorát. Délután azzal a hírrel tértek vissza, hogy a járáson nem értettek egyet a megválasztott tanáccsal, mert abban kommunisták is bizalmat kaptak. Az esti órákban összehívott új népgyűlésen ismét napirendre került Horváth Margit tanácselnök személye: „Asszony menjen a főzőkanál mellé!” – dörmögte egy borízű hang, mire a jelenlévők közfelkiáltással megfosztották pozíciójától a falu korábbi vezetőjét.

1956. november 1-én általános elégedettség és nyugalom szállt a községre. „Még ennyi nép mostanában nem volt szentmisén, mint ezen a napon.” – írta Pesthy Sándor a mindenszenteki Istentisztelet kapcsán. Másnap a Járási Forradalmi Tanács javaslatára Tárnokon is megalakult a Nemzetőrség. Fegyverhez azonban nem jutottak, így aktív tevékenységet sem fejtettek ki. Ezt követően filmszerűen felgyorsultak az események. Az országba beözönlő szovjet páncélos csapatok először Budapestet, majd a vidéki nagyvárosokat vonták ellenőrzésük alá. A zalai megyeszékhely november 4-én, Lenti pár nappal később egyetlen puskalövés nélkül adta meg magát. Zalatárnokot nem érintette a szovjet bevonulás.

A szabadságharc eltiprása vegyes érzelmeket váltott ki az „októberi tavaszt” átélő magyarság körében. Sokaknak mérhetetlenül fájt, míg mások fellélegeztek, de szépszámmal akadtak olyanok is, akik kívülállóként aggódva tekintettek a jövőbe. Pesthy Sándor 1956 decemberében lejegyzett drámai sorai is erről tanúskodnak: „Búcsúzunk egy évtől. Valóban könnyes szemmel, mert van okunk könnyezni és sírni. Kár volt a sok magyar vérért és kár volt az ujjhúzás az orosz néppel és annak felségjeleivel. Akik elindították a lavinát, nyugodtan ülnek nyugaton és mi, akik itthon maradtunk, rettegünk a bosszútól. És mily iróniája a sorsnak, azok bűnhődnek, akik valóban semmit sem tettek. Mi a bőrünkön érezzük és tapasztaljuk október 23-át. Isten óvja ezt a nemzetet még egy ilyen öngyilkosságtól. No, ábrándozók! Ki vagytok fizetve?!”