Péntek óta több ezer ember érkezett a magyar-horvát határon át (frissítve)

A menekültáradat első csoportja már péntek délután elérte Zala megyét, akkor közel 1300 ember gyalogolt a zöldhatártól Kanizsa felé. A rendőrség a dél-zalai város vasútállomása mellett alakított ki műveleti területet, ahová aztán be is terelték az addigra már megfáradt tömeget. A közel 10 kilométeres menetoszlop végén kullogókért buszokat küldtek, majd mindenkit egy hosszú vonatszerelvényre ültettek, hogy aztán a kijelölt gyűjtőpontra szállítsák az embereket. A lezárt Csengery utcán sok bámészkodó is összegyűlt. A többség – mint amolyan „katasztrófaturista” – csak nézelődött. Este már a letenyei határátkelőhelyen is nagy volt a készültség, ugyanis a horvátok több mint 40 busznyi embert szállítottak a határátkelőhöz. A transzfer több órán át tartott, ám a szakszerű rendőri intézkedésnek köszönhetően nem alakult ki káosz. Sőt, mindeközben a határforgalom is zavartalan maradt. A hétvégén egyébként a rendőri vezetők mellett, dr. Pál Attila, a megyei közgyűlés elnöke és Rigó Csaba megyei kormánymegbízott is járt a zalai határszakaszokon. Rigó Csaba lapunknak úgy nyilatkozott: látható, hogy a horvátok menekültellátó rendszere teljesen összeomlott, ezért is tolják rá a magyar határra a menekülteket, akiknek fogadását, ellátását meg kell oldani.

Szombat délelőtt szokatlanul nagy csend volt Zákány utcáin. Bámészkodó emberek sehol, pusztán a közeli szőlőhegyre bicikliző szüretelőkkel találkoztunk. A hírek azonban arról szóltak, a vasútállomáson több mint ezer menekült várakozik. Az állomásra érkezvén egy 14 szerelvényből álló vonatot láttunk az egyik hátsó mellékvágányon. A monstrum mögül bábeli zűrzavar zaja hallatszott. Elsőre szinte felfoghatatlan volt a hatalmas embertömeg látványa, a szeméthegyek közt fiatal férfiak, kendőt viselő nők, házaspárok, rengeteg síró kisgyerek várakozott. Lehetnek vagy ezren – próbáltuk megsaccolni a számukat, amit később hivatalosan is megerősítettek az illetékesek: 1600 migráns érkezett szombat hajnalban a zöldhatáron keresztül a zákányi pályaudvarra.

– Kinéztem az ablakomon péntek éjjel, egyszer csak azt láttam, a patak mentén, Horvátország irányából, nagyon sokan jönnek a pályaudvar felé. Nyugodtan, hangos szó nélkül – mesélte az egyik helyi lakos, Kiss Mihály. A nyugodt tömeg aztán felbolydult. Amikor a rendőrök a szerelvényhez irányították őket, az emberek valósággal megrohamozták a vonatot. A helyekért ádáz harc indult, a fiatal férfiak szinte átgázoltak a gyerekes családokon. Munkatársunk együtt futott a menekültekkel, így tudott angolul szót váltani velük.

– Éhesek és szomjasak vagyunk. De nem számít. Csak az, hogy elmenjünk. Ausztriába, Németországba, Svédországba, Hollandiába – vetette oda ziláltan egy húszas évei közepén járó szír fiú.

– Go Germany, Merkel good! – kiabálta ki a vonatablakon egy fiatal férfiakból álló hangos társaság.

– Az Iszlám Állam miatt hagytuk ott a hazánkat. Munkánk nem volt, az ISIS miatt még menekülnünk is kellett. A családomnak már nem volt pénze, hogy velem jöjjön – közölte a csapat szószólója, miközben pár fülkével arrébb egyik sorstársa a vonatablakon bemászva próbált helyet találni magának. Kisvártatva dulakodás alakult ki a szabad helyekért az egyik kocsiban, a rend őrei hamar rendet tettek. A szerelvény végül zsúfolásig megtelt, sok olyan bevándorló volt, akiknek mindössze pár négyzetméter hely jutott. Amikor a vonat ajtajait bezárták a rendőrök,  üdvrivalgás és tapsvihar hallatszott a fülkékből. A vonat, s aznap még egy másik aztán elindult a kijelölt regisztrációs pontra.

– A közeli focipályán is vannak menekültek – értesültünk azoktól a zákányiaktól, akik a menekültáradat megérkezte óta önkéntesként segítettek: ruhával, élelemmel. És valóban. Pár száz méterrel odébb, kis csoportokba tömörülve, közel 300 ember ült, feküdt a fűben. A látvány és a szaladgáló gyerekek kacaja egy hétvégi „piknik” hangulatát idézte. Közelebb érkezve viszont meggyötört, arcú, elcsigázott emberekkel találkoztunk. – Nem szeretjük az újságírókat. Nem is tudunk angolul. Hagyjatok békén – hessegettek el minket többen. Nem úgy egy bronzbarna arcú édesanya, aki ha vonakodva is, de elmesélte sorsukat, útjukat.

– Olyan országból jövünk, ahol bántanak minket, s ahol nekünk semmit sem szabad: Szíriából! Ott születtem én és a gyerekeim is. De ez az ország sosem volt  az otthonom – kezdett bele  a negyvenes évei derekán járó nő, aki nevét sem árulta el. Nem is fotózhattuk le, mert – mint mondta – örök félelemben él. Lányaival és fiú gyermekével három évig – gyakorlatilag a háború kitörése óta – bolyongott Szíriában. A fővárosból, Damaszkuszból át másik szír városokba – mindig oda mentek, ahol kevesebb volt a vérengzés. A férje a háborúban halt meg. Hét gyerekkel maradt magára egy olyan országban, ahol munkát, nőként, nem vállalhatott.

– Azért megyünk Németországba, hogy a lányaim tanulhassanak, autót vezethessenek, szabadon élhessenek. Az asszony körül eközben kamasz és huszonéves lányai csak hallgattak. Egyikük karonülő csecsemőt ringatott. – A lányomat egy katona erőszakolta meg. Tőle van a kisbaba – sírta el magát, majd pár percnyi szünet után témát váltott.

– Ti magyarok elég hűvös emberek vagytok, de segítőkészek. Ennivalót adtok, igaz, van amit mi nem ehetünk meg a vallásunk miatt. Zöldséget, gyümölcsöt, rizst, csirkét szoktunk enni – így az anya, miközben félredobta a konzerves halat.

– A keksz viszont ízlik a kicsiknek. Amennyit kibírtunk eddig, az éhség már nem jelenthet problémát – mondta, majd a kölcsönkért tollal pár szót írt a tenyerébe, angolul: segítsetek, hogy túléljük! Szombaton napközben és este a letenyei határátkelőhelyhez ismét több száz menekült érkezett, őket – ahogy előző nap is – buszokkal szállították a határhoz a horvátok. Letenye központjában autózva honvédségi járműveket láttunk a volt iskolaépület előtt. A katonák nem sokkal korábban kvártélyozhatták be magukat. Nem sokkal 22 óra után újabb busz gördült be, tele migránsokkal. Majd az este folyamán még további hét jármű érkezett az egyre hidegebb időben és a szemerkélő esőben. Az „utasok” fegyelmezetten szálltak le a buszról, hogy aztán a magyar járatra üljenek. Hatalmas csomagokkal, fáradtan és piszkosan érkeztek. A menekültek között több testi sérült volt, akadt, aki mankóval bicegett, de lábak nélküli embert is láttunk, akit barátja vitt a hátán. És ott voltak a  síró gyerekek...

– Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy rendőr-aggyal vagy együttérző lélekkel gondolkodjak – súgta oda egy rendőr, aki mély levegővétel után folytatta a regisztrációt. Sokan afgánnak, szírnek, pakisztáninak, irakinak vallották magukat, így gyűltek a strigulák. A buszokat segélyszervezetek is várták. Élelmiszert – gyümölcslevet, ásványvizet, kekszet, almát, csokit – adtak fel a buszokra, majd a konvoj lassan útnak indult az éjszakában. A horvátországi Tovarnikból vasárnap kora hajnalban is százakat szállítottak a magyar határhoz. A migránsok ezúttal is rendőri kísérettel mentek a gyékényesi vasútállomásra, ahonnan a nyugati határ felé utaztak tovább. Azaz, az elmúlt hét végén ismét több ezren érkeztek.

Rigó Csaba Zala megyei kormánymegbízott vasárnap reggel lapunknak megerősítette azt az információt, hogy Letenyén magyar katonai zászlóaljat szállásolnak el. A katonák a rendőrök munkáját segítik, önállóan nem intézkednek. Rigó Csaba arról számolt még be, hogy sikeres a zacskós vízosztás, az így felkínált vizet elfogadják a migránsok. A tasakokra leadták a rendelést az emberek ellátása érdekében, és egészségügyi ellátás is működik a helyszínen. Egy berendezés üzembe helyezésével helyben tudják csomagolni a vizet, amelyből igény szerint Gyékényesre is szállítanak.